Mivel e munkám címéből kitűnően, főleg emlékiratokról lesz szó, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy néhány szóval bemutatkozzam a kedves Olvasónak. Solymáron, 1928. március 12.-én születtem, munkás és paraszt szülők gyermekeként. Négy éves koromban óvodai baleset folytán a jobb lábam megsérült, amit az akkori orvostudomány nem tudott még gyógyítani, és ez egész életemre kiterjedő nyomot hagyott. Az elemi iskola 6. osztályát Solymáron végeztem, majd különbözeti vizsga után kerültem a Pilisvörösvári polgári iskolába, aminek negyedik osztályát 1944-ben fejeztem be.

Ebben az időben édesapám az orosz fronton katonaként szolgált, s így segítségemre otthon volt szükség. Az akkori háborús viszonyok miatt továbbtanulásomról szó sem lehetett. 1944. október 1-től Csomay Ödön főjegyző közellátási jegykezelőnek alkalmazott a községházán. Azóta a munkahelyem egy kisebb megszakítással a solymári községháza, illetve tanácsháza volt, 60 éves koromban történt nyugdíjba vonulásomig. 1954. végétől 1988.- április végéig Solymár nagyközség tanácsának vb. titkára voltam.

Már gyermekkoromban megszerettem a történelmet, és ez végigkísért az életemen. Ennek köszönhetem, hogy mivel munkám közelebb hozott a község életéhez, érdekelni kezdett a múltja és a jelene, aminek alakításában 43 évi közszolgálatom alatt jelentős szerepem volt. 1966-ban, a “700 éves Solymár” kiállítás szervezésekor a község múltjára vonatkozó nagymennyiségű anyaghoz jutottam, s beosztásomnál fogva, valamint a község krónikaírójaként, hozzáfértem a község időszerű adataihoz is. Nyugdíjazásom után az igen bő anyagot téma és időrendi sorrendben rendeztem és megszerkesztettem a SOLYMÁR TÖRTÉNETE, ÉS NÉPRAJZA című könyvet, amit a Solymári Helytörténeti Alapítvány adott ki.

A könyv a község múltjára vonatkozó anyagot azonban csak dióhéjban tárgyalja, mivel bővebb anyag részben nem állt rendelkezésre, és egyes témák túl bő tárgyalásának eredményeként a könyv sokkal terjedelmesebb és drágább lett volna, amit el akartunk kerülni.

A jelen munka tehát nem a Solymár Története, és Néprajza című könyv tartalmának ismétlése, hanem újabb adalékokkal és részletekkel való kiegészítése. A sors úgy hozta, hogy abba az úgynevezett 28-as korosztályba tartozom, amiről vagy húsz évvel ezelőtt igen sikeres műsort lehetett látni a televízióban. Ez a korosztály volt az, amelynek az életében azelőtt példa nélküli változások mentek végre politikai, gazdasági, és tudományos téren, és az élet minden vonatkozásában. Mint a Horthy rendszerben valláserkölcsi alapon felnövő és tanuló diák, a háborút követő un. átkos rendszerben kellett dolgoznom és így tanúja voltam, részben hallomásból, részben saját tapasztalatomból, valamint tevékenységemmel a búcsúzó XX. századnak.

Mint minden iránt érdeklődő fiatalember, megismertem a második világháború előtti életet, majd felnőttként, a második világháború borzalmait, a háború után a községben végbement legnagyobb traumát, a lakosság felének kitelepítését, a Rákosi korszak személyi kultuszán és diktatúráján alapuló eseményeket, az 1956 évi forradalom eseményeit, és az un. Kádár korszak korai diktatórikus, majd az un. gulyás - kommunizmusos korszakát. Az egypárt-rendszer idején, többszöri felkérés ellenére sem léptem be a pártba és a pártokról az életem során kialakult véleményem a rendszerváltás után sem változott. Mivel a múltban a vezetés pártirányítás alatt állt, nem tartották lehetségesnek, hogy egy községben a tanácselnök és a vb. titkár is pártonkívüli legyen, ezért csak párttag tanácselnök választására volt lehetőség. Erre pedig sűrűn került sor, ami azt jelentette, hogy a régi elnök a mandátuma lejárta előtt fél, vagy egy éve tudta, hogy nem fogják újraválasztani, vagy éppenséggel le is váltották. Az újonnan megválasztott elnököt pedig azonnal legalább fél éves iskolára küldték.

Ilyenformán a vezetői poszton betöltött 34 évnek mintegy negyed részén nem volt a munkában társam, nekem kellett a tanácselnöki feladatokat is ellátnom és az új elnököt munkájában segíteni.

Az 1999 évben átestem egy súlyos, majdnem végzetes műtéten, utána volt időm végiggondolni az életemet és rájöttem arra, hogy milyen szerteágazó munkában vettem részt Solymár életében, ami nagyrészt a közönség előtt ismeretlen. Mennyi minden történt ezekben a nehéz években, aminek a tanúi már nem élnek és milyen hasznos lenne, ha ezek az események a jövő számára megmaradnának.

Solymár község számára igen nagyjelentőségű volt az elmúlt időszak. Arra gondolok, hogy 24 éves koromig a házunkban még nem volt villany, 26 évesen, akaratom ellenére választottak meg vb. titkárrá, erre az időre esik az első járda, út és vízvezeték építés, és a rendszerváltás idején Solymárt, mint a Budai járás legdinamikusabban fejlődött községét ismerték.

A jelen könyv “Adalékok” része többek által a Helytörténeti Társaság célkitűzése és felkérése alapján a községről irt, a nagyközönség által nem, vagy csak hiányosan ismert helytörténeti munkákat tartalmazza. Ezekhez a munkám, valamint a Helytörténeti Társaságban végzett tevékenységem során jutottam, és a célkitűzése alapján szükségesnek tartom a község múltja iránt érdeklődő közönséggel való megismertetését.

A jelen visszaemlékezések ugyan zömmel a magam emlékeiből tevődnek össze, de mindegyik eseménynek valamilyen köze van a községhez, és a község lakóinak életéhez, vagy jellemzi a korszakot. E munkám során jegyzeteket nem készítettem. A könyv elején szereplő községtörténeti adalékok szövegében szerepel, hogy honnan jutottam a szükséges adatokhoz. A vissza-emlékezéseimben legnagyobbrészt nem írtam évszámot, mivel ezekre pontosan nem emlékszem. De ahol évszámok szerepelnek, azokat a Solymár története és Néprajza című könyvem, a Németországban kiadott Solymár, Cronik einer Schw ä bischen Grosgemeinde ím Ofner Bergland, c. könyv, az 1996-ban kiadott Egyetemes Lexikon, az 1995-ben kiadott A Magyarok Krónikája , továbbá a rendelkezésemre álló okirat másolatokból, valamint az évente szerkesztett Solymár Község Krónikája c. munkáimból vettem.

Rájöttem annak a népi bölcsességnek az igazára, mely szerint “Senki sem lehet próféta a saját falujában”. Ha egy idegen helyről jött ember itt valakinek nemet mondott, azt az emberek elfelejtették, de 34 év alatt én minden emberrel hivatalos minőségben is találkoztam. De mint a község szülötte, ha valakinek 10 esetben igent mondtam, azt elfelejtette, de ha egyszer nemet mondtam, azt soha nem bocsátotta meg. Pedig megtanultam, hogy ha valamint nem tudok teljesíteni azt nem szabad megígérni, mert a be nem váltott ígéreteket keményen számon kérik.

Magamra is mondhatom Nagyszalonta híres szülötte, az ottani jegyző, mellesleg az ország legnagyobb költőjének allegorikus sorait:

Arany János: EPILÓGUS (részlet)

Munkám során elkerülhetetlen volt, hogy egyes emberek neveit az ilyen visszaemlékezésnél ne említsem, mivel az események részesei voltak. Nem volt célom senkit megbántani vagy megsérteni, hiszen mindannyiukat a kötelességtudat vezérelte feladatuk végzése során. Ha valaki mégis rossz néven venné, amit írtam, úgy már előre is elnézését kérem.

Solymár, 2000. Március

SERES ISTVÁN .