Szovjet megszállásra való felkészülés

Édesapámat 1943. szeptemberében hívták be katonának Veszprémbe, ahol előzőleg már többször is néhány hónapos kiképzésen vett részt. Mivel a szakmája ács volt, így a hadseregnél az utászokhoz

került, ahol a tűzszerész szakmát is megtanulta. A mostani behívás azonban nem ilyen békés célú volt, mert egy hét múlva már a századával az orosz frontra vitték. Ezután már csak tábori levelezőlapok útján tudtunk érintkezni, amelyekből nem lehetett megállapítani, hogy hol adták fel. Válaszolni is csak nyílt tábori postai levelezőlapon lehetett, melyen a cím egy tábori postai szám volt.

Nagy meglepetésünkre és örömünkre 1944. őszén, háromnapi eltávozást kapott a csapattestétől, mely akkor a Kárpátokban állomásozott. Két nap múlva már vissza is kellett mennie.

Mivel mi a hadi helyzetről csak az újság lapjairól értesültünk, nem akartunk hinni a szavának, amikor azt mondta, hogy rövidesen meg fognak bennünket szállni az oroszok, és tanácsokat adott, hogy erre az esetre hogyan készüljünk fel. A magyar és különösen a német katonaság oroszországi viselt dolgai miatt, sok jóra ne számítsunk.

Tanácsokat adott, hogy mit hogyan rejtsünk el, hogy az oroszok ne találják meg. Iy pl. a szeneskamrára azt mondta, hogy a szén alatt ássuk ki a talajt, készítsünk egy gödröt, amelybe belefér a nagy szennyesláda. Mivel ez egy száraz helyiség, ebbe a ládába rejtsük el a legfontosabb és értékesebb ruhaneműt, porcelánt. A tetejére tegyük vissza földet, majd arra a szenet és tűzifát. Volt a házban egy másik rejtekhely, ahol valamikor a fináncok elől eldugta a nagyapám a termett bora egy részét. Itt is el lehet helyezni nagyobb dolgokat. A gazdasági udvarban bontott tégla volt, amit nagyapám későbbi építkezés céljára tartalékolt. Azt javasolta, hogy ezt rakjuk össze egy nagy rakásra úgy, hogy a közepén képezzünk ki egy nagyobb rakodási helyet, és ebbe rejtsük el a lószerszámokat, (ebben az időben nem volt lovunk) takarmányt, kukoricát és egyéb, fontosabb dolgokat. Majd a téglát fedjük be a beázás ellen kukoricaszárral. Nagyapámnak még az első világháború idejéből volt két pisztolya, és egy doboz hozzávaló lőszere, amit a sublódban tartott. Neki azt tanácsolta, hogy ezeket a présházban, a falakat képező blokktéglák egyik nyílásában dugjuk el, mert ha az oroszok fegyvert találnak, annak nem lesz jó vége. Ezt az óvintézkedést legelőször ő maga hajtotta végre, mert a nyilasok uralomra jutása után elrendelték a fegyverek azonnali beszolgáltatását. (szokásuk szerint végre nem hajtás esetén felkoncolással való fenyegetéssel)

Mikor az általunk hihetetlennek tűnő esemény, az orosz megszállás közelgő eljövetelét, már a hadi helyzet alakulása alapján beláttuk, az ágyúdörgést pedig már itt is hallani lehetett, elkezdtük a rendelkezéseinek a végrehajtását. De ezt nemcsak mi tettűk, hanem a községben jóformán mindenki, hogy a féltett és szükséges dolgokat a megsemmisüléstől vagy eltulajdonítástól megóvják.

Ezek az intézkedések később hasznosnak bizonyultak. 1945 januárjában megjelent egy pár orosz katona és kezdte szétszedni a téglarakást. A nálunk korábban elszállásolt katonák most ugyanebben az utcában, pár házzal arrébb kaptak szállást, őket ismertük. Elment édesanyám ezekhez és a tisztet hívta segítségül, merthogy más orosz katonák feldúlják az udvart. Az mindjárt eljött, s nagy szidalmak közepette elzavarta a felderítési, vagy beszerzési úton lévő katonákat.

A présházunkban, ahol a két pisztoly el volt dugva, üres gyümölcsrekeszeket tároltunk, vagy két méteres magas rakásokban. Ott is megjelent két orosz katona, akiket nagyapám, magam és a húgom követett, az ajtónál állva néztük, hogy mit csinálnak. Az egyik, a magasabbik katona felmászott a ládák tetejére és ott kutatgatott. Be-benézett egy-egy betonblokk nyílásába, amit nagyapám halottsápadtam figyelt, mert a közelben voltak a pisztolyok. Egyszer a katona az egyik gyümölcs ládában talált egy leszögezett ládát, amiben só volt elrejtve, és szólt a másik kisebb növésű katonának, hogy vegye el tőle a leadott ládát. Mivel az nem érte el, a magasabb növésű húgom vette el a ládát és elszaladt vele. Ez volt a szerencsénk, mert erre a ládákon lévő katona, összeszidva a társát az ügyetlensége miatt, lejött a ládák tetejéről és a húgom után eredtek. De amikor utolérték az már olyan helyen volt, ahol nem merték a ládát elvenni, mert azt sok tanú látta volna.