A propaganda realitása

 

1944. végén a náci propaganda hatására, szovjet hadsereg közeledésének hírére, félelem vett erőt az embereken. A megjelenő képes hetilapok (A német Signal valamint a Magyar Futár) tele voltak a Szovjetunióban felvett képekkel, a szovjet lakosság embertelen körülményeivel és azt sugallták, hogy azért kell harcolni, hogy nálunk ez ne következzen be. A fényképek úgy ábrázolták a falusi lakosságot, hogy istállókban élnek a háziállatokkal együtt, a legnagyobb nélkülözések közepette. Bemutatták a szovjet hadsereg kegyetlenkedését, a szibériai táborok gyötrelmeit, amely sorsot a magyar népnek is szánják.

Amikor aztán a szovjet katonaság tényleg megszállta a községet, tapasztalnunk kellett, hogy tényleg beteljesült a propaganda jóslat. Emlékszem, hogy a disznóólban lévő, a következő télre szánt két malacot - miután a hízót, és a tehenet már elvitték - betettük a nyári konyhába, ahova ugyancsak beraktuk a ház eresze alól a fonott kukoricafüzéreket, hogy megpróbáljuk menteni az eltulajdonítástól. Ugyancsak a baromfi ólban, a többszöri rekvirálás után még megmaradt tyúkokat feltettük a lakóház padlására, ahol ugyancsak kukorica volt kiteregetve, hogy eldugjuk az igénybevétel elől. A megmaradt egyetlen kakasunkat levágtuk, hogy kukorékolásával ne árulkodjon. Persze a sorsukat ezek az állatok sem kerülték el.

Utólag végiggondolva az eseményeket, hiteleseknek kellett elfogadni a náci propaganda újságokban közölt fényképeket - amelyhez hasonló élményekről, a frontról megtért katonák is beszéltek. Részben a háború által lerombolt és felégetett falvak lakói kénytelenek voltak, vagy az istállókban lakni az állataikkal együtt, vagy ha megmaradt a lakás, az egyetlen kecskéjűket, melynek teje a gyermekeiket táplálta, hogy megvédjék a rekvirálástól, bevitték a szobájukba.

Ugyanezt láthatták a szovjet katonák nálunk is, ahol hasonlóan az orosz fronthoz, az utánpótlási nehézségekkel küzdő katonaság elöl az emberek így próbálták az állataikat menteni.

Ha nem is a propaganda szerinti mértékben, hogy mindenkit elvisznek Szibériába, elég sok embernek volt ez a sorsa, hogy elhajtották a fogolytáborokba, gulágokba, ahonnan - ha túlélték, - csak évek múlva kerültek vissza.

Hogy ezt megelőzően a németek mennyi orosz embert hurcoltak németországi kényszermunkára, mennyi alacsonyabb rendűnek osztályozott asszonyt és gyereket vittek a különféle haláltáborokba, arról a náci propaganda újságok nem írtak, ezt csak a háború után lehetett megtudni.

Tény, hogy az emberek nem egyformák, nem egyforma körülmények között élnek. Emlékszem, mikor az orosz katonák nálunk beszállásolták magukat, egyesek nevetgélve, komikusnak tartották, hogy milyen magas ágyakban alszunk, mégpedig szalmazsákon. Az egyik azt mondta, hogy náluk, Moszkvában nincsenek ilyen szalmazsákok, ők matracon alszanak, alacsony, modern ágyakban. (A beszédét csak a mutogatással, értettük meg, meg a matrac szó jelentését ismertük fel.) Nem akartuk elhinni neki, hiszen másról tudósítottak az újságok. De utólag belegondolva igazat kellett adni, hiszen egy nyolcmilliós nagyvárosban, nem is lehetett volna a falusi szokások szerinti szalmazsák, kukoricacsuhé tömésű ágyakat létrehozni és fenntartani. Nyilván célszerűbb és kézenfekvőbb volt az állatszőrrel tömött matracok készítése és a városi lakosságnak ilyen fekhellyel való ellátása.

Megértem, hogy háborús körülmények között, miután harcok során az ellenség megszállta az országot, igen sok házat elpusztított, utánpótlási nehézségek miatt a lakosság állatait igénybe vette, azokat a lakosság féltette. Részben, mert nem volt már lakásuk, az istállóban voltak kénytelenek lakni, vagy az állataikat féltve, bevitték a lakásukba.

De ma csodálkozom a televízió híradója láttán, hogy fél évszázaddal a háború után, a békeidőszakban, a háborúhoz hasonló körülmények között, a tavaszi árvíz sújtotta Tisza menti lakosság a tél küszöbén még mindig istállókban, a megmentett állatokkal együtt, vagy éppen sátrakban kénytelen lakni, mert a társadalom nem tudta megadni azt a segítséget, hogy télre fedél kerüljön a fejük fölé.

 

<< Vissza