Csereutak, - Infláció

A háború után, amikor a szovjet hadsereg a községből elvonult, a korábbi élelmiszer és egyéb üzletek mind üresek, kifosztottak voltak. Ugyanez volt a helyzet a budapesti megmaradt üzletekben is. Üresek voltak az éléskamrák, raktárak, istállók. Nem volt vetőmag, amivel új életet lehetne beindítani. A férfilakosság nagy része távol volt otthonától, nem volt, aki a nehéz munkát elvégezze.

Legkönnyebben a lovat lehetett pótolni, a határban számtalan gazdátlan ló kóborolt, amelyek ott élelmet nem találva bemerészkedtek a községbe. Legszerencsésebbek azok voltak, akiknek a saját lovuk kóborolt a környéken, mert az hazatalált. A legtöbb ló idegen helyről származott, valamelyik hadsereggel került e környékre s mivel itt nem tudták etetni, vagy nem volt rájuk szükség, a határban kóborolt. Ha ezeknek szerencséjük volt, nem sebesültek meg, vagy nem múltak ki éhség vagy betegség következtében, tavasszal könnyen gazdához jutottak. (Igazán szerencséjük azoknak volt, akik korábbi igáslovat fogtak be, mert akik történetesen korábbi hátaslóra tettek szert, azok nem tűrték el a lószerszámot, nem voltak hajlandók szekeret húzni. Ezeket előbb betörték, amihez a solymári gazdák s ezek hijján az asszonyok nem értettek.)

Ezek a lovak voltak a község első segítői, mert be lehetett fogni őket, és lovas kocsival távolabbi helyekre menni, ahol a megszálló hadsereg nem élte fel az utolsó tartalékot is. Ott ruháért vagy egyéb értéktárgyakért malacot, vetőmagot és szükséges élelmet lehetett cserélni. Mivel a rossz közbiztonság miatt nem volt tanácsos egyedül utazni, többen összeálltak s távoli vidékekre mentek szerencsét próbálni. Legtöbbször a felesleges és jó ruháért, élelmiszerrel, malacokkal és egyéb szükséges dolgokkal tértek vissza pár nap múlva.

Sajnos pénzért vásárolni nem lehetett, mert egyrészt az emberek nem bíztak a szovjet hadsereg által kibocsátott bankjegyek értékében, s nem szívesen fogadták azt el, másrészt az áruhiány miatt megnőtt a drágaság, s a korábban idehaza kiadott pénzt sem fogadták el. Komolyabb dolgot csak aranyért lehetett vásárolni.

Ez a beindult infláció odavezetett, hogy a kormányzat 1945. decemberében a bankjegyeket már lebélyegezte. Ez abból állt, hogy pl. egy ezer pengős bankjegyre háromezer pengős, erre a célra kiadott bélyeget kellett ragasztani, s így ért ezer pengőt. Ez az intézkedés azonban csak egy-két heti időtartamra volt hatásos, utána még rohamosabban romlott a pénz értéke.

Hetenként adtak ki új bankjegyeket, eggyel több nullás számmal. Amikor már millió pengőn felüli értékű bankjegyeket adtak ki, akkor az új pénzen is hetenként eggyel több nulla jelent meg és a milliót jelentő hat nullát elhagyva, azt Millpengőnek nevezték. Mikor már ez után is hat nullát kellett írni, akkor jött a B.Pengö, ami billió pengőt jelentett. Mikor a B. Pengővel nem lehetett számolni, kitalálták az adópengőt, hogy ne kelljen ilyen nagy számokkal dolgozni. Mindennap délelőtt 10 órakor a rádió bemondta, hogy egy adópengő mennyi sima pengőnek felel meg. Ez nem egyszerűsítette, hanem inkább komplikálta a helyzetet, mert az adópengő értéke is hasonlóan romlott úgy, hogy már millió adópengős címletű bankjegyeket adtak ki.

A gyakorlatban a pénzt nem lehetett használni, mert ha délelőtt 10 óra előtt kaptunk valamiért pénzt, azt még 10 óra előtt el kellett költeni, mert az adópengő értékének bemondása után már csak egytizedét érte. A cserekereskedelem újra virágzásnak indult.

Hogy az embereknek az akkori pénz értékéhez való viszonyulását bemutassam, leírok egy megtörtént esetet. Anyám 1946. tavaszán egy csere útjáról hozott malacot ki akart heréltetni, s ezért elhívta Vinkó János bácsit, aki ekkor rendszeresen végezte a falúban azt a tevékenységet. Amikor a munkájával elkészült, anyám kérdezte, hogy mivel tartozik? A bácsi azt felelte: “Mivel eddig mindig engem hívtak erre a munkára, nem akarok most sokat kérni, fizessen egy skatulya gyufa árát”. Édesanyám kétségbe volt esve, mert az előző napi piaci bevétele még megvolt, de a másnap már nem volt olyan értékű, hogy egy skatulya gyufa árát kitegye.

A világrekorder magyar infláció 1946. augusztus 1.-én ért végett, amikor bevezették a jó Forintot. Egy forint akkor 400 ezer kvadrillió pengőnek felelt meg. Ezt számokkal úgy lehet leírni, hogy a 4-es számjegy mögé harminc 0. - ás számjegyet, írunk. Hogy fogalmat alkothassunk, hogy ez milyen nagy szám, és ha ennyi egy pengős alumínium érmét akarnánk készíteni, ahhoz olyan nagy mennyiségű alumínium tömb kellene, mint 350 Balaton nagyságú tó vízmennyisége.

A pénz stabilizációját lehetővé tette, hogy az amerikaiak visszaadták a németek által, a háború végén Magyarországról elszállított, a Magyar Nemzeti Bank tulajdonát képező aranykészletet, ami az új pénz fedezetét adta. Az un. “Aranyvonat” a forint megjelenésekor érkezett vissza Magyarországra.

1946. Augusztus 1.-n, amikor az új Forint bejött mindenki kapott 40 forint előleget, hogy a fizetése megállapításáig, és a kifizetéséig meg tudjon élni. Az akkori igényeknek megfelelően gondoskodtak megfelelő árú mennyiségről. Szabott árakat állapítottak meg, lecsökkent a feketekereskedelem, és a forint értékállósága évekig stabilnak bizonyult.