Igazoló Bizottságok

 

1945. nyarán rendelkezés jelent meg, hogy minden közhivatalnokot és egyéb vezetőállású személyt igazoló bizottság elé kell állítani, melyben a régi rendszer alatti magatartását vizsgálva döntöttek arról, hogy a pozícióját megtarthatja-e. Az igazoló bizottságokat a munkahelyeken szervezték, valamennyi akkori vezető párt képviselőiből.

Jómagam annakidején a solymári községházán dolgoztam ugyan, de mint népmozgalmi nyilvántartó a Budakőrnyéki 122. Honvéd Bevonulási Központ Parancsnoksága alá tartoztam. A feladatom a személyi nyilvántartás vezetése, a háborúból visszatértek részére a leszerelési jegyek kiadása volt. A Parancsnokságon 1945. augusztus 13.-én adtam be az igazolás iránti kérelmet, amelynek alapján 1946. február 3. - án igazoltnak jelentettek ki.

Solymár község Nemzeti Bizottsága 1945. december 3.-án hozott határozatot, igazoltnak jelent ki. A bizottság tagjai a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői voltak, s azt Kopp Márton elnök, valamint Huber József, Sch ä ffer Bernát, Jóhn György és Eschler József bizottsági tagok írták alá.

Az erről szóló okirat szövege a következő:

“Igazolvány. Hivatalosan igazoljuk, hogy Schmidt István szüleivel együtt nemzetiségi szempontból igazolva lettek. Solymár, 1946. január 31. Dr. Balogh sk. A III sz. Igazoló Bizottság elnöke. Előttünk : Kovács Antal s k. Biz. Tag, Kopp Márton sk . Biz. Tag. Olvashatatlan aláírású jegyzőkönyvvezető. Solymár község elöljáróság pecsétje.” (nevemet később változtattam “Seres”- re.)

Mindezek az igazolások azonban még nem mentesítettek a kitelepítés alól, mert az 1945. év végén megjelent rendelkezés szerint kitelepítési kötelezettség alá esnek mindazok, akik többek között az 1941. évi népszámlálás során német nemzetiségűnek, vagy német anyanyelvűnek vallották magukat. A Magyar Központi Statisztikai Hivatal 1946. február 8-án kelt értesítése szerint édesapám az 1941. évi népszámlálás során német anyanyelvet és magyar nemzetiséget vallott be. Ennek alapján családunkat felvették a kitelepítési névjegyzékre és a második transzporttal április 23.-án kellett volna szülőföldünket elhagyni. Nagyapám, aki 40 évig volt a Pilisvörösvári szénbánya dolgozója, 1946. április 13.-án adott be kitelepítés alóli mentesítés iránti kérelmet, melyre vonatkozóan, az első transzport indulása napján, április 18-án, a községházán kifüggesztett jegyzék alapján tudta meg, hogy mentesítésre került a családjával együtt.

Mint elöljárósági dolgozó, a főjegyzői iroda melletti szobában dolgoztam, ami tulajdonképpen a főjegyzői iroda előszobájának is számított. Az a bizonyos III. számú mentesítési bizottság, melynek Dr. Balogh N. a Nemzeti Parasztpárt tagja volt az elnöke a főjegyzői irodában működött, s így minden oda berendelt ember az irodámban várakozott sorára, s azon keresztül hagyta el a tárgyalás helyszínét.

A kitelepítés előtti napokban került sor Hufnagel Ferenc esperes plébános igazolására, aki ugyancsak ebben a szobában idegesen várakozott, amíg sorra került. Elég sokáig volt bent a bizottság előtt, ahonnan szó nélkül, az ajtót becsapva távozott. Csakhamar kiderült, hogy a múltbeli németbarát magatartása miatt nem igazolták. Hufnagel Ferenc másnap minden szó és búcsú nélkül eltávozott Solymárról, és ide többé nem tért vissza, oda, ahol 29 évig volt a község plébánosa. Magatartásának következménye lehetett, hogy amikor a nyolcvanas években meghalt, utolsó kívánsága az volt, hogy a solymári temetőben temessék el, kérését azonban az akkori egyházközségi képviselőtestület nem teljesítette.

A Németországba kitelepítettek sem bocsátották meg neki, hogy nem vállalta sorsukat, nem ment velük Németországba, hiszen a korábbi németbarát politikája is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sok solymári lakos annakidején német anyanyelvet, illetve nemzetiséget vallott, s ezért kitelepítésre került.

 

<< Vissza