Kitelepítettek visszaszökése Németországból

 

Az 1946-ban Németországba kitelepített Solymáriak egy része nem tudott megnyugodni a sorsában, és igyekeztek illegálisan visszajönni Solymárra. Ekkor a határ még nem volt olyan szigorúan lezárva, de azért a határőrizeti szervek működtek, és sokakat elfogtak, rövidebb - hosszabb internálás után visszatoloncoltak. Főleg olyan egyedülálló asszonyok igyekeztek a gyerekeikkel visszajönni, akiknek a férje időközben hazajött a hadifogságból és beköltözött a még másnak nem juttatott üresen álló házába.

Működött ugyan a községben a Fővárosi Földhivatal kirendeltsége, amely az ingatlanok állami tulajdonba vételét végezte, azonban állami tulajdonba csak annak az ingatlanát lehetett venni, aki a kitelepítési névjegyzékben szerepelt. Mivel a férj nem volt még idehaza, nem került a kitelepítési névjegyzékre s így a fél ház tulajdona megmaradt s csak a kitelepített fél házrészt lehetett állami tulajdonba venni, de fél házrészt meg nem lehetett juttatni.

Sok viszontagság után, útlevél nélkül Solymárra 28 családba tartozó 75 személy szökött vissza, akik itt meg tudtak bújni az 1949 október 7.-én kiadott 4.274/1949 számú minisztertanácsi rendelet megjelenéséig, amikor is kimondták a kitelepítés megszüntetését. Akik ebben az időpontban Magyarországon tartózkodtak, lakóhely megválasztása és munkahely választás szempontjából a magyar állampolgárokkal estek egy tekintet alá. Az 1950. március 25. én kiadott 84/1950 M.T.sz.rendelet alapján pedig az itt tartózkodó volt kitelepítettek visszakaphatják magyar állampolgárságukat és ingatlanukat, ha az használatukban van.

Itt volt szerencséjük azoknak, akik a kitelepítés után jöttek vissza a hadifogságból és még üres házukba, be tudtak költözni. Ezeknek egyrészt visszajött a felesége a gyerekekkel, másrészt meg tudták szerezni az eredeti házukat. Így hét asszony szökött haza a gyerekekkel, akikre a házukban várt az időközben hazatért férjük. Öt asszony azonban hiába jött haza, mert a férjük soha nem tért vissza a háborúból. Ezek nagyrészt be tudtak költözni a még üresen maradt házukba. A többiek az itthon maradt hozzátartozójukhoz, rokonukhoz költöztek, akik befogadták őket.

Mivel a kitelepítés utáni években a földreform még nem volt lezárva, egyesek azért költözhettek vissza a saját házukba, mert azt időközben ugyan másnak már juttatták, de mert még voltak üres házak a faluban azok a juttatott házat átengedték a régi tulajdonosának és másik házat igényeltek. Négy családnak a problémáját csak az ötvenes években tudtuk megoldani, részben az 1956-os forradalom utáni nyugatra távozottak, megüresedett házainak cserelakás formájában való felhasználásával, vagy többszörös lakáscserével sikerült a régi házat felszabadítani és visszaadni. Eredeti tulajdonosának. Így nagyon elhúzódott Klinger Antal, Milbich István és Blum Józsefné problémájának megoldása. Posovszki Jakab csak 1956 után kaphatta vissza a teljes házát, mivel akkor lehetett az ott lakó védőnő részére másik lakást szerezni.

Jellemző példa az akkori helyzetre Ritter József-né 8 gyerekes nagymama esete, aki mikor megtudta, hogy az egyedül kitelepített leánya baleset következtében súlyos állapotban korházba került, útlevél nélkül elindult Németországba, s csak leánya temetésére érkezett oda. Akkor fogta két unokáját, valamint vejét, hogy hazajöjjenek Solymárra. A határon elfogták őket, majd internálták. Egy hónapi internálás után a nagymamát a két unokájával elengedték, akik visszajöttek Solymárra, a gyerekek apját pedig visszatoloncolták Németországba. A két gyermeket itthon a nagymama és az apa nővére nevelte fel.

A Németországból visszaszökötteknek az eredeti tulajdonukban állt házingatlanai visszaadása, s ezen a téren a juttatottak lojális magatartása, a ház cserék bé-kés elintézése, a község régi és új lakói közötti viszonyt jelentősen javította és nagyban hozzájárult a község kétféle származású lakossága közötti állapotok konszolidálásához.

 

<< Vissza