Az ötvenes évek végéig a fekvő betegek orvosi ellátása Solymár községben nem volt irigylésre méltó. Az egyedüli körzeti orvosnak, Dr. Oswald Emmának nem volt gépkocsija, a betegekhez csak gyalog tudott kimenni, szerencsések voltak a község központjában lakók, mert azokat felkereshette. A távolabb lakókat, valamint a kültelken élőket, szükség esetén csak akkor tudta felkeresni, ha a községi tanács előfogatot biztosított a részére. Ez annyit jelentett, hogy ha valamilyen ügyben az orvosnak sürgósen ki kellett mennie a beteg lakására, akkor először a tanácstól kellett kérnie egy lovas kocsi kirendelését. Hiszen 2-3 személygépkocsinál több nem volt a községben. Ha a közelben ilyen véletlenül kéznél volt, akkor elment az orvosnőért, majd elkocsikázott vele, pl. a Bécsi útra a beteg lakására, ahol a kocsi megvárta a vizit végét, majd az orvosnőt visszavitte a lakására. Ez a helyzet hetenként többször is előfordult.
Ugyanez volt Dr. Máriaházi János nál is, aki szintén nem rendelkezett gépkocsival, s az ötvenes évek második felében volt körzeti orvos. Ez az áldatlan helyzet csak a hatvanas években változott meg, amikor az őket követő orvosok már saját gépkocsival rendelkeztek, és szükség esetén a betegeket a lakásukon tudták felkeresni.