A 200 éves kegyhely S o l y m á r
Hufnagel Ferenc

Hufnagel Ferenc pápai kamarás, solymári plébános 1934-ben, e témában egy magyar és német nyelvű kis kiadványt jelentetett meg, melynek magyar nyelvű részét az alábbiakban közlöm:

“A 200 éves Mária kegyhely: Solymár.

Solymár (Pest-m.).

Falu a Pilis hegyei között. Önálló nagyközség, 3500 lélekkel. Tudom, ha idegen vagy, ismeretlen olvasóm, neked csak név, mely hidegen hagy. Egy falu neve, amelyet, akárhányat ismersz e csonka hazában. Magam mondom, láthatsz szebbet is, gazdagabbat, nagyobbat is.... De bocsáss meg, nekünk, akiket ide helyezett a Gondviselés keze, ez édes otthonunk, a szóban minden szép, minden meleg, szent jelentésében. Mi valahogy összenőttünk ezzel a földdel, amelyen valamikor a nagy Mátyás király vadászgatott, mi belegyökereztünk ezekbe a hegyekbe és völgyekbe, amelyeken az Igazságnak sólymait nevelték és tanították. ahol évszázadokkal ezelőtt fejedelmi vendégek falkákkal és solymárokkal rótták az erdőt, ott apáink vérrel és verítékkel termékenyítették a földet és tették számukra láthatóvá e tájt. Azért olyan szent nekünk e föld és kedves a falunk. Itt élnünk-halnunk kell, mert levegőnk nagy történelmi tradíciókkal tele, földünk pedig szorgos kezek munkájától termékeny.

Megértesz ezek után, Testvér! Úgy-e megérted, amikor azt mondom, hogy mi egyek vagyunk ezzel a földdel, osztozunk bujával-bajával? Vele szomorkodunk, amikor ősszel köd üli meg a Hármashatár-hegyet, mikor áthatolhatatlan sűrűség fedi a “Szó-széket”, azt a sziklát, amely a Csúcshegy oldaláról úgy mered le a mélybe, mintha a mesebeli óriásnak onnan prédikált volna le a papjuk. Vele örülünk, mikor májusban zöldbe öltözik az erdő ott fenn a hegyen, a lankáson pedig az ember plántálta ezer és ezer cseresznyefa virágzik, s mint óriási menyasszonycsokor kelleti magát. Megérted, úgy-e?

Most jubilálunk. Kétszáz éves jubileumát üljük templomunknak. S ha igaz, hogy minden falunak tükre a temploma, úgy Solymárnak e téren nincs mit szégyenkeznie.

Barokk stílű temploma a XVIII. századból a körülötte elterülő templomtér dísze a falúnak. Mint búcsújáró kegyhely épült Majthényi Károly septemvir bőkezűségéből s egykor azon környék lelki épülésére szolgált. Látogatta is Leányvártól Szentendréig minden falu hivőserege. Eredete visszanyúlik az 1733. évi koleraesztendőbe, amikor is Maurer József Budapest - Újlaki polgár a betegségéből való szerencsés megmenekülése emlékére 1734-ben az erdőszélen fogadalomból kis kápolnát épített s benne a Szűzanya tiszteletére Mária képet helyezett el. Hogy mi minden történt ott, csak a Mindenható a megmondhatója, de annyi tény, hogy a hivők mindig nagyobb számmal látogatták a kis erdőszéli kápolnát, ahogy “a solymári Szüzmáriához” még ma is jönnek Gyöngyösről búcsúsok. A feledés fátylát nehéz volna ma már minden évben fellebbentenünk s a történelem pora takarja, hány emberi szív talált az erdei kis kápolnánál vigaszt. De hogy sokan jöttek mindenfelől a gondterhelt vándorok, következtetni lehet abból is, hogy a templomépítő földesúr, amikor ötven évvel később a kápolna helyén önmagának és családjának sírhelyül a mai épületet emeltette, már olyan arányokban építkezett, hogy a környéken ma is alig van monumentálisabb Istenháza, mint a solymári. Bizonyos, hogy nem az itteni jobbágyai számára gondoskodott, hiszen nekik megvolt kis templomuk a temetőben s a falu olyan kicsiny volt még, hogy ezt a nagy templomot meg sem tölthette. Sőt bizonyos az is, hogy az akkori plébánosnak csak vasárnap és búcsújáráskor mentek fel a nagy templomba; hétköznap a Pap-utcában, a kerti kis kápolnában folyt az istentisztelet. Az egész falu nem volt nagyobb, mint a mai Pacsirta-utca, Vitéz-köz és a Mátyás király utca eleje. Megvolt az uradalmi major és pince, az iskola (a mai Pappert-ház helyén), a plébánia (a mai Haller kisbíróház és szomszédjai) és ezek köré csoportosulva 14 kisgazda telepes házai, meg az uradalmi cselédség lakásai. Az egész falu a “Törökkút” környékére (a Freistadt) szorítkozott s az ottan folyó patak mentén helyezkedett el. A kis falú felett pedig jó negyedórányira nyugati irányban állott, évszázados hársfáktól körülvéve egy tágasabb platón a kegytemplom. A még ma is élő, a Szűzanya házát díszítő és oltalmazó néhány hárs sejteni engedi, milyen lehetett ez a vidék s nem kell hozzá nagy fantázia: ha az ember egy negyedórányira, a Pilisszentiváni-úton, megáll és visszapillant, megérzi, hogyan hangolhatta és emelhette Teremtőjéhez a megtört lelkeket, amit itt Isten és ember együtt alkotott - a természet szépsége és a nagy templom monumentalitása. S amit benne elhelyezett! Isten az ő egyszülött Fiát, a mi Urunk Jézus Krisztust, az Oltáriszentségben, az ember, az építtető főúr, pedig csupa műbecsű kegytárgyat. A régi fafaragással és aranyos angyalokkal ékes főoltárt, a XVII. századbeli kézfaragású szószéket, a sekrestye berakásos, 5 ajtós szekrényét, a Falkoneri 1792-ben festette nagy oltárképet. Mindegyik egyedül is dísze volna bármelyik falusi templomnak, itt együttesen pedig fennen hirdetik már 150 éve az alapító bőkezűségét és kegyes jóvoltát. A legtöbbje az akkoriban feloszlatott kiscelli (Óbuda felett), vagy a máriamakki trinitárius zárdának volt tulajdona; onnan került ide, hogy tovább szolgálja a nemes célt, Isten dicsőségét s a lelkek építését. - Úgy látszik a kegyes alapító elég műértő volt, még elég vallásos is hozzá, hogy meg akarta óvni ezeket a kincseket az elkallódástól is, meg a profanizációtol is. Mi hálásak vagyunk neki, mert ha az egyszerű népünk nem is tud mást mondani, minthogy szép, nem egy hozzáértő műbecslő áradozva magyarázta már nekem egy-egy kis darabnak a művészi értékét és becsét. Hogy csak egyet említsek: Évekkel ezelőtt egy idősebb úr jött hozzám szentmise után a templomajtóban. Turistának néztem, mert hiszen ilyen is be-benéz a templomunkba s nem is figyeltem a nevére, amikor bemutatkozott. Megkérdi: “szabad-e felmenni a padlásra is?” Felkísértem, hadd lássam, mit keres a sötét poros padláson. Amint felértünk a hosszú lépcsősor utolsó fokára, az én turistám csak felkiált: “Jaj, be szép!” “no, mi a szép?” - kérdem én, -”Nem látja, milyen szép?” - “Nem én! Én csak annyit látok, hogy ez poros templompadlás. El sem tudom képzelni, hogy itt is lehet valami szép, a sötét templompadláson”. - “Pedig ez igazán szép, tipikus Mária Terézia korabeli tetőszék” - így világosit fel Möller műegyetemi tanár, mert ő volt az én turistám. Azóta tudom, hogy a templompadlásunk is szép, nem is szólva arról, hogy milyen szépnek látom én az óta a 4 nagy kupolát, amelynek mindegyike más-más méretű, de egyforma kosárformájú, egymással csodálatosan harmonizáló.

Mert a jubileumra a jó hívek adományaiból restauráltuk és újra festettük az egész templomot. Az egyháztanács határozatából a jó tagok végigjárták az egész falut, bekopogtattak minden házba s a község apraja nagyja összesegített, mindenki meghozta a maga áldozatát. A jó szívek megindultak s az erszények megnyitlak; amit nem tudtak a férfiak összegyűjteni, azt a belső aranyozásra meghozták a nők. Egyesek fuvart, munkát és anyagot ajánlottak fel, a Budapestvidéki kőszénbánya az állványfát kölcsönözte, mások ingyen adtak élelmet és szállást hét hétre a munkásoknak. Az eredmény: Lohr Ferenc festőművész-tanár készítette templomunkat, a főoltár felett megnyitotta az eget, ahol 72 angyal között megjelentette az áldó Mindenhatót. A kupolákon a Szűzanya monogramja, az Istenanya mennybevitele és a Patróna Hungariae borítja az eget. Mind a négy kép, épugy mint a barokk ornamentika, méltó a művész országos nevéhez és dísze a Szűzanya solymári kegyhelyének. Az oltárt és képeket legenyei Pintér László festő restaurálta, az összes aranyozást Nagy Ferenc aranyozómester, a szobrokat vitéz Máriavölgyi csinálta, a szószéket és sekrestye betétes szekrényét Tessényi Vilmos műasztalos újította fel. Úgy ők, mint segédmunkásaik, munkájuk javát adták, hogy a jubileum méltó legyen a 200 esztendőhöz. Mindenki érezte, hogy a Szűzanyához csak a legszebb lehet méltó!

Legyen hát az egész hála Solymár Patrónájának. Legyen hűségígérete a híveknek és legyen záloga, hogy amint Mária közbenjárásával segített, úgy segíteni fog mindenkor.”

(Sajnos az említett templompadlás már nem látható, mert a tönkrement fa tetőszerkezet helyett, az 1970-es években történt felújítás során, Piri Mátyás helyi ácsmester teljesen új tetőszerkezetet készített.)