Mezőgazdasági iparok sorsa

Az ötvenes években sorra szűntek meg a községben a különféle iparok. A bevezetett korlátozások, adóemelések, a szövetkezetek szervezése a magániparosokat arra kényszeríttette, hogy a tevékenységüket feladják.

Más oka volt azonban a mezőgazdaságot kiszolgáló iparok megszűnésének, ezeket a szocialista átszervezés tette feleslegessé. A szövetkezetekben a gépesítés következtében nem volt szükség szekerekre, lovakra, a szőlőtermelés lecsökkenése miatt hordókra, s igy az ilyenfajta iparok lassan megszűntek.

Hogy azonban a jövő nemzedék is megismerje, hogy ezek a tevékenységek milyen feladatokat láttak el, szükségesnek tartom e kérdéssel is foglalkozni:

Bognárok:

Az ötvenes években még két ilyen iparos működött a községben; Poppert Ignác, majd veje; Jóhn Bernát és Kurtz Antal.

A fő tevékenységük a mezőgazdasági munkához szükséges szekerek fa alkatrészeinek gyártása és javítása, valamint más ehhez kapcsolódó famunka: ásó és kapanyél, fagereblye készítés stb.

E munkák közül a legjelentősebb a kerékgyártás volt, mert ezek az alkatrészek voltak a legfontosabbak, és a legjobban igénybe vett alkatrészei a kocsiknak, ezek mentek legtöbbször tönkre, szorultak javításra.

A kerékgyártás különleges szakértelmet igényelt. Mivel ezeket csak keményfából lehetett készíteni (Tölgy, bükk, akác) a fa megdolgozása is nagyobb erőfeszítést igényelt. A fő szempont azonban a milliméteres pontosságú megmunkálás volt.

A kerék közepe, az un. kerékagy készítése volt az első és legfontosabb feladat. Ezt esztergályozással gyártották, melybe a kerék tengelyre menő persely céljára megfelelő lyukat kellett fúrni. A küllők részére ugyancsak igen pontosan megmunkált lyukak készültek, felváltva hol kijjebb, hol beljebb, hogy a kerék stabilitását biztosítsák. A küllőket is ennek megfelelően munkálták meg, egyrészt, hogy igen szorosan kerüljenek a kerékagyba, másrészt a küllők vége a kerék külső fa körcikkeihez pontosan illeszkedjenek, az abba fúrt lyukakba is szorosan kerüljenek. Ha a kerék nem volt elég száraz fából gyártva, és nem volt szorosan összeillesztve, hamarosan nyikorogni kezdett, az illesztések meglazultak és a kerék könnyen tönkrement.

A bognár által készített termék rendszeresen a kovácsműhelybe került, hogy ott fejezzék be a megkezdett munkát.

Kovácsok:

A Pappert féle kovácsműhely a mai Várhegy üzletház helyén működött. A Pilisvörösvári utcában három kovácsműhely is volt. Mátraházi Ferenc ; Milbich János a mai Pilisvörösvári u. 6. számú ház helyén, Huppert János , a 3. számú házban. A Milbich családot kitelepítették, s a műhelyt Brunáczki György kovács kapta juttatásba. Huppert János családját is kitelepítették, de ő maga szovjet hadifogságban volt, hazaérkezése után a mesterségét folytatta, és a felesége is hazaszökött. Amikor azonban a kovácsmesterségből már nem tudott megélni, a feleségével együtt disszidált Németországba.

A kovácsmesterség a bognárénál is nagyobb szakértelmet kívánt. A szekér készítésénél a bognár által gyártott fa alkatrészeknek vasalását végezte. Ennél is a legfontosabb a kerekek ráfjának a felszerelése, meghúzása volt. Nagyon tisztában kellett lennie a vas tulajdonságával, hogy a bognár által készített pontos munkát ne rontsa el. A vas megdolgozásához először melegíteni kellett, a célnak megfelelően szükséges hőfokra. Mivel azonban az izzó vas hőfokát nem tudta megmérni, a színéről kellett megállapítania, hogy meddig kell a tűzben tartania, mert ezzel befolyásolta a vas minőségét. Ugyanis az acél túlmelegedése esetén, kiég annak széntartalma és lágyvas lesz belőle. A különleges kovácsszénnel fűtött, és fujtatóval üzemeltetett kovácstűzhelyben felmelegített lágyvas, megfelelő hőfokon egyesült az izzó szénnel, és acélos felület képződött rajta, ha a tűzből kivéve hirtelen, hideg vízbe való mártással lehűtötték. Ezt nevezték az acél megedzésének.

Az izzó vas színénél is volt azonban különbség. Például az eke lelke, a földet hasító ekevas különleges kemény krómacélból készült, mivel az volt a legnagyobb kopásnak kitéve. Ennek az élesítésével is a kovács foglalkozott, de mivel az anyag összetétele más volt, itt is a megfelelő izzási fokot kellett kivárni, hogy azt élesre kikalapálja, majd a vízben úgy lehűtse, hogy a legfontosabb része, a földet hasító éle kerüljön először a vízbe, s így az acélos szilárdságát megőrizze.

Nagyon kényes munka volt a kerékabroncs készítése, annak a felszerelése. Az új fakerék még viszonylag laza volt, azt a mintegy 10 - l5 mm vastag kerékráf fogta szorosan össze és biztosította a kerék tartósságát, teherbíró képességét, a faszerkezet szilárdságát. E vasat általában rúdvas formájában vásárolták, amit a kerék méretének megfelelően kellett levágni, meghajlítani, esetleg a szükséges szélességűre verni, majd felizzítás után összekovácsolni úgy, hogy a kerék méretének megfeleljen. A szakértelem ahhoz kellett, hogy megállapítsa, hogy a nyers fakerékre milyen hosszúságú vasat kell levágni, összekovácsolni, hogy a kerékre felhúzva azt szorosan összefogja. Tisztában kellett lennie a vas tulajdonságával, hogy az izzó vas a lehűlése során mennyivel lesz rövidebb, hogy ez által a kerékre forrón rátett, majd lehűtött vasráf a kereket szorosan összehúzza.

De talán ennél is felelősségteljesebb, nagyobb szakértelmet kívánó munka volt a lovak patkolása. A ló természetes körülmények között, a szabadban patkó nélkül is megvan, hiszen az ember körméhez hasonlóan, állandóan növő szaru – patái különleges igényeknek nem volt kitéve. A kocsi elé fogott, s azt főként köves, kemény úton húzni kényszerült ló patáját azonban patkóvassal kellett ellátni, hogy a természetesnél nagyobb igénybevételeknek is megfeleljen. Hiszen ha a pata túlságosan elkopott volna, a lesántuló ló könnyen a vágóhidra kerülhetett volna.

A patkolás során a kovács kétféle munkát kell, hogy elvégezzen. Amikor leszedte az öreg, kopott patkót, az emberi körömápoláshoz hasonlóan meg kellett ápolnia a patát, a fölöslegesen nőtt patarészt levágnia, a pata közepén lévő fölösleges szarut kivágnia úgy, hogy az új patkó egy már szakszerűen leápolt patára kerüljön. Ha e pataápolás során a kovács véletlenül a láb élő részét is megsértette – ami könnyen előfordulhatott – azt a ló sántítása hamar elárulta és nem jó fényt vetett az iparosra, sőt kártérítéssel is tartozhatott. Mint ahogy az emberek sem hordanak egyforma nagyságú cipőt, a patkókat is a ló lábához kellett méretezni, és ennek megfelelően kialakítani, feltüzesítve a patára rápróbálni, hogy egyrészt meggyőződjön annak helyes méretéről, alakjáról, másrészt a pata szaruanyagát is a patkó alakjához hozzáalakítsa. A hibás patájú lovaknak, gyógypatkót kellett készíteni. Az izzó patkó patát égető füstje és jellegzetes szaga már messziről jelezte, hogy milyen munka folyik a műhelyben. Ezután lehetett a patkót a már említett módon újra megfelelő hőfokra hevíteni, és a hideg vízbe mártással acélossá tenni, s csak utána kerülhetett sor a már hideg patkó felszögezésére.

A lovak patkolására évente többször is sor került. Ugyanis egyrészt az igénybevételtől függően a vas is elkopott, másrészt, ha nem sikerült minden patkószöget a legjobban a patába beverni, az meglazulhatott és a patkó időközben elveszett. – ilyenkor volt szerencsésebb, aki a patkót megtalálta. - A jó gazda rendszeresen ellenőrizte a lovak patkóit, nem kell-e újra patkoltatni, mert ha nem vette észre idejében annak elvesztését, akkor azt a ló sántításakor látta meg, de az már sokszor késő volt.

Egyébként évente kétszer mindenféleképpen kellett patkoltatni, ugyanis nyári és téli patkók mások voltak. Télen ugyanis a jeges úton a sima vaspatkóval a lovak elcsúsztak, nem egyszer a lábukat törték, s ezért télen patkósarkokat kellett használni. A mintegy 3 cm hosszú hegyes, menetes sarkokat a gazda rendszeresen ellenőrizte, a kopottakat kicserélte, s e célból téli patkóba ezek becsavarozásához menetet fúrtak.

Kádárok

Ezekre az iparosokra a bortermelők voltak rászorulva.

Solymáron az ötvenes évek elején még két ilyen mester működött; Ritter József és Herr Péter. Mindketten a Hősök utca közepe táján laktak. Tevékenységük hordók és kádak gyártásából, javításából állt. Ebből kifolyólag, inkább nyáron és ősszel voltak erősen elfoglalva.

Munkájukhoz csak száraz, keményfát használhattak, s ezért az anyagról már idejekorán gondoskodtak, azt a padlásukon, megfelelően felvágott állapotban szárították.

Az ő munkájuk is igen nagy szakértelmet kívánt. Ugyanis egy hordó készítésénél, a megrendelés szerinti űrtartalom elérése céljából ki kellett számítani, hogy milyen méretű, hány darab dongát kell megdolgozni úgy, hogy azok a hordó szükséges alakját kiadják, a hordónak milyen átmérőjű fenekeket kell kialakítani, s mindezeket olyan pontosan, hogy azokból egy csepp bor se szivárogjon ki. Ennek érdekében az egyes dongák és fenéklemez darabok közzé különleges gyékény szálakat tettek. A vas abroncsok készítéséhez is megfelelő szakértelem kellett, hogy a hordó változó átmérőjéhez illeszkedő, egymástól arányos távolságra lévő kónuszos ráfok legyenek, s így a hordók nemcsak megfelelően szigeteltek, hanem ízlésesek is legyenek.

A hordókon kívül különféle kádakat is készítettek. A nagyobbak a szüretek alkalmával a szőlő szállítására, darálására, a törköly erjesztésére kellettek, míg a kisebb méretűek a káposzta és más zöldségek savanyítására szolgáltak.

Valamennyi általuk gyártott eszköz idővel részben tönkrement, s igy, ha a téli felkészítés során ezt a gazdák észrevették, elvitték javításra. Sok esetben a vaslemezből készült ráf rozsdásodott le, ahol új ráf készítése ugyancsak a kádár feladata volt.

A munkájuk iránti igény ugyancsak a tsz. szervezés után szűnt meg.

Favillakészítő 

Ilyen szakember volt Solymáron Binder József , aki különleges termékével nemcsak a solymári parasztságot, hanem az egész környéket ellátta.

A háromágú favilla akácfából készült. A nyele és a középső hegyes vége egy darabból volt, míg a villa két szélső ága két db keresztben átvésett két db akác léccel volt rögzítve. A villa háromágú hegyes vége, mintegy 60 cm hosszú, gőzöléssel hajlított volt, s igy igen alkalmas szerszámnak kínálkozott a széna és szalmagyűjtésnél, rakodásnál. Cséplés idején egy cséplőgép mellett 8 – 10 ember dolgozott ilyen szerszámmal. Az emberek szerették a favillát, mert sokkal használhatóbb volt, mint a gyári készítésű vasvilla, nem is szólva arról, hogy a hegyes vasvilla a közelben dolgozókra életveszélyes volt, és a rövid fogú vasvillával nem is lehetett olyan hatékonyan dolgozni, arról nem is szólva, hogy jóval könnyebb volt annál.

Mivel a terméknek igen nagy piaca volt, nemcsak megrendelésre dolgozott, hanem vásárokra is vitte a portékáját.

Szíjgyártók

Ezt a szakmát Kopp (Koppány) Márton szíjgyártó mester űzte. A földreform során idetelepült Pavlik Miklos ugyancsak szíjgyártó mester volt, és rövid ideig még ebben a szakmában dolgozott.

A Tsz. szervezéssel ugyancsak feleslegessé vált ez a mesterség, a lovak tsz. - be vitelével, és az ottani gépesítés miatt.

Kétfajta lószerszámot készítettek. Az egyik az un. hámszerszám volt, amely a ló nyakára rakott, puha béléssel ellátott fakerethez erősített istrángokkal a nehéz terhek húzására szolgált. A másik fajta a könnyű lószerszám a könnyű kocsik húzására, futásra volt alkalmas.

A lószerszámot is sokféle formában készítették. Egyszerű, hétköznapi használatra szolgáló lószerszámon nem volt semmiféle disz, de az ünnepi alkalmakra sárgarész díszekkel és szalagokkal ellátott szerszámok is készültek. A lovak méretéhez is alkalmazkodnia kellett, amit letöbbször szíjak csatolásával igazítottak megfelelő méretűre.

De a szakma megszűnéséhez az üzemi gépesítés modernizálása is hozzájárult. Falusi viszonylatban inkább csak a cséplőgépek hajtására használták a szíjat, ahol a legnagyobb szíj, a motor és a cséplőgép között, mintegy 10 méternél hosszabb, végtelenített, kb. 10 – 12 cm- széles, és cipőtalp vastagságú bőrből készült. Ezek sokszor elszakadtak, ilyenkor a sürgős segítséget a szíjgyártó adta.

De régebben az üzemekben is nagy szolgálatot tettek a meghajtó szíjak, amiket ugyancsak sokszor kellett javítani, elszakadás esetén összevarrni.

Ma, a modern szerszámokban, munkagépeken úgyszólván mindegyikben külön motor van, sőt vannak gépek, melyek több féle és méretű villanymotorral működnek. Régen egy nagyobb üzemben is csak egy villanymotor volt, amely transzmisszió útján juttatta el a forgási energiát a műhely minden gépéhez.

Ilyen megoldást láttam gyermekkoromban Pilisvörösváron a szénbánya műhelyében, ahol egy személyautó nagyságú villanymotor hajtotta a csarnok tetején végigvezető hosszú tengelyt, (transzmissziót) melyen különféle méretű szíjtárcsák voltak elhelyezve. A szíjtárcsákkal szemben, az üzem különféle mélységében voltak a munkagépek (eszterga, köszörű, marógép, fúrógép stb.) melyeket a transzmissziótól a géphez vezető szíjak hajtottak. A gépek sebességét a transzmisszió és a gép tengelyén lévő szíjdobok mérete határozta meg. A gép akkor forgott gyorsan, hogy a főtengelyen nagy átmérőjű, és a munkagépen kis átmérőjű dob volt. Fordított esetben lassan forgott. A sebesség szabályozása végett az egymással szemben lévő szíjtárcsák fordított méretűek voltak és a sebességet a szíjnak egyik tárcsáról a másikra való átrakásával irányították.

Amikor a munkagépek korszerűsödtek, a tanszmissziós meghajtással együtt a szíjgyátók utolsó kereseti lehetősége is megszűnt.

Teknőkészítés

E munka ugyan nemcsak a paraszti gazdálkodáshoz szükséges tevékenység volt, de mivel ez is hasonló módon szűnt meg, itt írok róla. Solymáron nem volt divatban, az ország más részein elterjedt teknővájásnak, a teknőknek egy db fatörzsből való készítése. A teknőket főleg a nagymosásnál, no meg a fürdésnél használták, de disznóvágáskor is, a pörzsöléssel ellentétben volt szokásban a sertések forrázása, utána a kopasztása. Ehhez nagy méretű, a 200 kg. súlyú hízó forrázásához is alkalmas méretű, és teherbírású, nem vájt teknők kellettek. Kimondottan e termékek gyártására berendezkedett iparosok Solymáron nem voltak.

Említettem már, hogy nagyapán a Pilisvörösvári szénbánya ácsmestere volt, apám is ugyanezt a szakmát tanulta.

A harmincas években nagyapám kocsival elment Csillaghegyre – ahova engem is magával vitt. – Ott az út Dunapart felé eső oldalán, egy nagyobb területen öreg nyárfasor volt, amit lábon eladtak, kivágás céljára. Nagyapám itt kinézett egy jó pár igen vastag, egyenes fát és azt árverésen megvette.

A kivágott fatörzseket elszállíttatta a Pilisvörösvári bányatelepre, ahol “Gatter” fűrésszel e fákból széles deszkákat vágatott, amit odahaza a pajtában lécekkel vegyesen egymásra rakott, egyrészt hogy a fa ne deformálódjon, és hogy kiszáradjon. Ugyanis a teknőkészítéshez a nyárfa a legalkalmasabb.

Szabad idejükben nekiláttak, a vastagabb és szélesebb deszkákból disznóforrázó teknők gyártásához. Ezekből, elég sokat készítettek. Nemcsak a solymári hentesek vették, hanem a környező községekből is eljöttek ezekért a teknőkért, mert ezekre nagy igény volt, és máshol nem nagyon tudtak szerezni.

A teknők oldala és feneke egyben lévő deszkából készült. A gyalulás után, a teknőforma kialakítása céljából a hosszabbik részen két kúpos vágatot véstek, melybe pontosan beillett a rövidebb oldal csapos része, amelyeket egybecsúsztattak. Igy alakultak ki a teknő jellegzetes oldalai. Az oldalak összeszereléséhez szöget nem használtak. Csak a fenék felerősítése történt szögezéssel. E munka is nagy figyelmet igényelt, mert nem fordulhatott elő, hogy a víz valamelyik részen szivárogjon.