Vácz József: Tanfelügyelő Solymáron 1874-ben

Mozaikdarab a solymári iskola történetéhez.

Községünk 19. századi történetének legszomorúbb napja volt 1862. március 30-a. Tűzvész pusztította el a falu legnagyobb részét. Leégett az iskola Épülete is, ami a Mátyás király út és a Várhegy utca sarkán volt.

Az országnak sem volt könnyű a helyzete a Schmerling provizórium éveiben, de Solymárra különösen nehéz esztendők következtek. Míg Pesten a Vigadó épült, itt a lakosság újjáépítési gondokkal küzdött.

Az elöljáróságnak sem volt irigylésre méltó a helyzete. Többek között iskolaépületről is kellett gondoskodni, mégpedig minél előbb. Az 1845. évi július 16-án kelt helytartótanácsi intézkedés elrendelte: “Alsó elemi tanodák építési és minden egyéb felállítási és fönntartási költsége az illető községnek terhére esik”.

A tanulók elhelyezése egyelőre bérelt helyiségben, szükség tanteremben történt. Tudomásunk szerint a mai tanácsház egyik elődje is szolgált egy ideig iskolai célra. A tanítójuk Körbl Károly volt, aki a História Domus szerint az 1850-es években működött itt, s aki már csak kántor és tanító volt, míg elődei egyben jegyzői hivatalt is betöltöttek. Körbl Károly még 1877-ben is működött. Az 1878 évi úrbéres egyezség aláírói között az ő neve is szerepel, 1877 évi május hó 11-i keltezéssel.

Azt biztosan tudjuk, milyen érdemjegyeket vihettek haza a tanulók a bizonyítványukban. A M. kir. helytartótanács 1863. február 17-én kelt és a tankerületi főigazgatóságokhoz intézet rendeletében ezt is szabályozta, mégpedig az ország minden tanintézetében kötelező egyöntetűséggel:

A viseletből 1 = példás, 2 = dicséretes, 3 = törvényszerű, 4 = kevésbé törvényszerű, 5 = nem törvényszerű.

A figyelemből: 1 = feszült, 2 = kellő, 3 = változó, 4 = szórakozott.

A szorgalomból: 1 = ernyedetlen, 2 = kellő, 3 = hanyatló, 4 = csekély, 5 = semmi.

Az előmenetelből: 1 = kitűnő, 2 = jeles, 3. = jó, 4 = elégséges, 5 = elégtelen, 6 = rossz.

A szükségtantermek legszükségesebb bútorairól és fölszereléséről is gondoskodni kellett. Felmerült a kérdés: nyújtottak-e segítséget az akkori illetékesek a község és az iskola nehéz helyzetében?

Itt egy kis kitérőt kell tennünk. Az 1868. évi 18 tc. a nevezetes népoktatási törvény. Eötvös József vallás és közoktatásügyi miniszter alkotása tudvalevőleg állami felügyelet alá helyezte az összes iskolákat, létrehozta a tanfelügyelő szervezetet, és rendelkezett a vármegyei iskolatanácsok megalakulásáról. A tanfelügyelőre nehéz feladat várt, ugart kellett feltörnie a népoktatás elhanyagolt területén, meglátogatni a vármegye összes iskoláit, és intézkedéseket tenni a hiányok pótlására. Munkájában az iskolatanács támogatta. Az eredményekről és a nehézségekről negyedévenként beszámolt az iskolatanács ülésén.

Pest, Pilis, Solt vármegyék tanfelügyelőjének, Nagy Lászlónak az 1874. június 9-én tartott beszámolójából idézzük: Dallos Gyula másod-tanfelügyelő “kinek velem beosztott hatáskörébe csak az iskolalátogatás, az általa meglátogatott tanintézetekről a létező állapotoknak beható tanulmányozása, alapos felismerése, teljesen megbízható adatok beszerzése, a látogatás alkalmával szükségesnek mutatkozó felvilágosítások, a helyi viszonyok kívánalmai szerinti utasítások, intézkedések tartoztak...... a felső pilisi járásban, 7 községben meglátogatott 8 iskolát, 11 tanító vezetése alatt álló osztályt.”

Ezek között szerepelt községünk is, ugyanis az 1871. évi községi szervezeti törvény szerint Solymár a pilisi felső járáshoz tartozott.

Idézzük tovább: “Solymáron 245 tanköteles két teremmel ellátott alkalmatlan bérelt helyiségben nyer oktatást, legtöbbször egy tanító vezetése alatt. Mert segédtanító hol van, hol nincs, a község nem tesz semmit iskolaügye rendezésére.”

Ezek bizony elég súlyos megállapítások. Ami a községet illeti, találunk enyhítő körülményt: a községi adóbevételek még éreztették a tizenkét esztendővel azelőtt pusztító tűzvész következményeit. Körbl Ká-roly tanító sem hibáztatható. A História Domus így emlékezik meg róla: “híres gyümölcskertész volt, aki azokat a nemes gyümölcsfajtákat honosította itt meg, amelyek ma /1915-ben/ a lakosság fő jövedelmét képezik. A nemesítéshez az ágakat külföldről, Cseh és Bajorországból hozatta.” Ilyen szép emléke élt Körbl Károlynak még négy évtized múlva, és bizonyára megérdemelten.

A tanügyi helyzetre jellemző a tanfelügyelő jelentésének további része is:

Számos r. kat felekezeti iskolánál, főképp a pilisi járásban az a megkövesedett szokás van, hogy ahol egynél több tanítóra van szükség, a hitfelekezet, illetőleg a község tart egy úgynevezett főtanítót, azon hagyományos kötelezettséggel, hogy tartson maga mellett segédtanítót, és fizesse azt a maga különben is mérsékelt kántortanítói díjából. A főtanító eleget tesz kötelezettségének annyiban, hogy természetesen a csekély fizetésére, mert magáé sem nagy, pályázatot hirdet, de pályázó legtöbb esetben nincs, mert a fizetés kevés, a tanítók szűke nagy, és ha az illetőket feleletre vonjuk, kész az ürügy mind a tanítónak, mint a községnek, hiszen nem kaptunk tanítót. Ilyenkor aztán a tankötelesek egész gyakran 200 - 250-re menő tömege marad egymagára, a főtanítóra, akinek még kántori teendőket is kell végeznie az iskola gyakori magára hagyásával. Ha akad is segédtanító, az többnyire nem állandó, és nincs is benne köszönet. Ily intézménnyel bíró iskolákban, az oktatás rendszerint lesüllyedt állapotban van, s a baj orvoslása nehéz, mert a kifogások leplével takarható, és a baj makacs is, mert a nép mereven ragaszkodik ezen intézményhez, és ellenszegül a megváltoztatási kísérletnek.”

A bajt tehát végre megállapították az illetékesek. Most már csak az orvosság kellene, de minél előbb! Nos, időközben az is került. Lapozzunk tovább néhány oldallal az iskolatanács ülésének jegyzőkönyvében:

“...felkéretvén a tanfelügyelő úr, szíveskedjék a jövő közgyűlésen felvilágosítást adni a jelentésben is említett solymári iskolára, intézve ezen iskola részére adományozott 1000 forint államsegélynek minő alapból történt utalványozásáról, és mire fordításáról, miután Solymáron felekezeti iskola van, és így államsegélyben nem részesülhetett, és ha mégis részesült, föltűnő, hogy az iskola az államsegély dacára törvényszerűen berendezettnek nem mondható.”

A következő gyűlésen a tanfelügyelő meg is adja a kívánt felvilágosítást, megnyugtatásul bemutatva a miniszter rendeletét, melyben Solymár községet az alispán útján már utasította számadástételre, az engedélyezett 1000 forint államsegély felhasználásáról.

Solymár tehát tizenkét esztendővel a tűzvész után államsegélyt kért és kapott iskolája részére. Föltételezhetjük, hogy az akkori nagybirtokos és kegyúr, Karácsonyi Guidó gróf tudomást szerezve az iskola állapotáról, közbenjárt érte Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszternél. Mindenesetre tény, hogy az államsegéllyel egyidejűleg 200 forintot adományozott a vörösvári, 100-at pedig a szentiváni római katolikus iskola részére. Birtoka tudvalevőleg ennek a két községnek a területére is kiterjedt.

A közoktatás fejlesztése érdekében hozott magánáldozatok akkor ilyen formában voltak gyakoriak és szükségesek annak a szép törekvésnek a szellemében, amelynek Szász Károly, Pest, Pilis, Solt vármegyék nagyhírű első tanfelügyelője adott hangot az iskolatanács egyik ülésén: “Magyarországon innentől nem szabad lenni egy szívnek, amely ne érdeklődjék, egy karnak, amely ne mozduljon, s egy talpalatnyi földnek, mely ne adózzék a közoktatás szent ügyéért!”

A község arra fordította az államsegély 1000 forintnyi összegét, amire kapta, iskola építésére. Ebből a pénzből kellett épülnie a mai Bajcsy Zsilinszky Endre és Dózsa György utca sarkán álló, immár emeletes épület földszintes elődjének, benne két tanteremmel és kántortanítói lakással. Abban az épületben talált gazdát végre állandó otthont az iskola egészen államivá alakulásáig, miután a tűzvészt követőleg “tizenkét esztendeig szorgoskodott” bérelt, alkalmatlan helyiségben.

Bármekkorára is építették a két új tantermet, a 245 tanköteles számára szűknek bizonyult. Az iskolafejlesztés terve mégis csak a század utolsó évtizedében merült föl, és akkor évekig tartó huzavona után valósult meg.

A személyi feltételek javulásáról egyelőre nincsen biztos adatunk egészen 1887-ig. A História Domus csak annyit árul el, hogy Körbl Károly után Stocker és Keller Mihály rövid ideig voltak kántortanítók. 1887-ben Róth Józsefet választják meg kántortanítónak. Őt már nem terhelte az a kötelezettség, hogy fizetéséből segédtanítót tartson. Időközben ugyanis második tanítói állást rendszeresítettek. Ugyanebben az esztendőben Stich Gyula lett az osztálytanító, aki a budai állami tanítóképzőben végzett, tehát korszerű képesítéssel rendelkezett. 1895.-től mint kántortanító, 1903.-tól mint kántori teendők végzésével megbízott állami tanító működött Solymáron nyugdíjba vonulásáig.

Működése átível a mi századunkba. Jó emléke él még ma is a községben. Egyik tanítványa Jóhn János szerint “Stich jó tanító volt, szépen beszélt a gyerekekkel.”

Források.

1./ História Domus

2./ Petri Mór: Közoktatásügy./ Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II. kötet.

3./ PmL IV / 365 Pest, Pilis, Solt vármegyék tankerületi iskolatanácsának iratai. “A” Jegyzőkönyvek.