Kultúrharc Solymáron
Vácz József

 

(az 1890.-es évek községi képviselőtestületi jegyzőkönyveinek tükrében).

A 19. század utolsó évtizedében még a szabadelvű párt van uralmon a monarchia keretei között félállami életet élő Magyarországon. Hanyatlóban a katolikus befolyás, erősödőben a materialista világfelfogás, folynak az egyházpolitikai küzdelmek. Ez a háttér.

De mi is történt Solymáron ezekben az esztendőkben, a római katolikus iskolával kapcsolatban? Többek között erre is felelnek a községi közigazgatás vezetőinek tanácskozásait, javaslatait, határozatait megörökítő jegyzőkönyvek két világháborút átvészelt kötetei.

1890. január 13.

Először is mikor, miért, és hogyan kezdődött a solymári minikulturharc? A választ Straub Béla jegyző eredeti fogalmazásában találjuk.

“Bejelentetik az elöljáróság által, miként a község lakossága - az iskolaszék / világi tagjainak / egyhangulagos felhívására - a községi bíró által 1889. évi december 8 - ára, - a célból lett megkérdeztetése iránt, ha vajon - miután az iskola a község mint erkölcsi testület tulajdonát képezi - a község lakossága nem óhajtaná-e a jelenleg róm. kat. felekezeti jellegű iskolát községi iskolának alakítani, - egybehivatott ez alkalommal a lakosság fenti értelembeli óhajának kinyilvánítására felhivatott, - mire a lakosság nagy többsége a jelenlegi róm. kat. felekezeti jellegű iskolának községi elemi Népiskola jellegűvé leendő átváltoztatása mellett nyilatkozott; ez alkalommal a nyilatkozat bemutattatik azon kéréssel, miként a község képviselőtestülete azt tudomásul véve a további lépések megtétele iránt intézkedjék.”

A községi elöljáróság tehát harcot indít az iskola irányítási jogáért. Akkor még érvényben volt ugyanis Leó Thunnak, a Bach-korszak “Vallás és közoktatásügyi miniszterének” 1854-ben elrendelt reformja, amely az elemi iskolák fölállításának és fönntartásának költségeit a községekre hárította, az oktatás tényleges irányításának jogát az egyházakra ruházta. Az 1868.-i évi népoktatási törvény viszont lehetővé tette egyrészt felekezeti jelleg nélküli állami iskolák állítását, másrészt a meglévő iskolák felekezeti, elsősorban katolikus jellegének megszüntetését is. A községivé való átalakulás esetén a kormány államsegéllyel járult hozzá az iskola fönntartásához és fejlesztéséhez.

A község képviselőtestületének rendkívüli ülésén, mint bíró, Pillmann Mátyás elnököl, a jelenvoltak között még tizenkét nevet olvashatunk. A tagok fele távol, köztük Glázer József plébános. A támadás tulajdonképpen ő ellenne irányul, hiszen ő egyben a római katolikus elemi népiskola igazgatója, s nem tűr beleszólást az iskola ügyeibe. Róla annyit tudunk, hogy 1859-ben, tehát még a Bach korszakban kapta meg a solymári plébániát Farkas Imre püspök idejében, tehát akkor már harminc esztendőt töltött Solymáron. A harc kezdetére teljesen elszigetelődik, látjuk, hogy a római katolikus iskolaszék világi tagjai is ellene fordulnak. Pedig az iskolaszéknek, mint elsőfokú egyházi hatóságnak kellett biztosítania a felekezeti iskola felügyeletét és gondozását.

Az elöljáróság támadásának érveit tartalmazza a fenti bejelentéssel kapcsolatban hozott határozat, amely eredeti formájában szintén ide kívánkozik:

“ A község képviselőtestülete a lakosság nagyobb részének nyilatkozat alakjában beadott óhaját magáévá teszi. Különös tekintettel arra, hogy az iskola felekezeti jellege mellett az 1868. évi iskolaügyi törvény életbelépte óta mindezideig még semmi üdvös eredmény nem éretett el, még ma is mint régente a lakosság azon része, mely óhajtaná, hogy gyermekei a magyar nyelvben jártasak legyenek, kénytelenek ezeket e célból a szülői házból kiadni más messze vidékre, amely eljárás azonban felette sok kellemetlenséggel és költséggel jár. Jó tanítási módszer mellett a magyar nyelvet itthon az iskolában is minden nagyobb fáradság nélkül elsajátíthatnák; miért is utasíttatik az elöljáróság, kellően indokolt felterjesztését a nyilatkozat kapcsán megtenni.”

Igen, a fejlődő ipar, kereskedelem, közlekedés, a világvárossá fejlődött Budapest közelsége, az egész életvitel egyre szükségesebbé teszi az államnyelv ismeretének, mint egyre szélesedő szükséges kapcsolatok teremtésének eszközét. Ezt a falu vezetői helyesen látják. A lakosság egy része erkölcsi és anyagi áldozatra is vállalkozik gyermekei nyelvtanulása érdekében. Lépést kell tartani a haladó idővel. Az említett szokás - a gyermekeknek a szülői házból való kiadása magyar szóra - solymári vonatkozásban külön tanulmányt érdemelne.

A határozat az 1868. évi népiskolai törvényre hivatkozik. A tárgyilagosság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy az nem is hozhatott eredményt a magyar nyelv tanításában. Ez a törvény közismerten jelentős kulturális vívmány volt, hiszen az oktatást új alapokra helyezte. Hatására fokozatosan emelkedett a beiskolázott tankötelesek százalékaránya, nőtt a szakképzett tanítók száma, szaporodtak a tantermek, az iskolák, csökkent az írástudatlanság. De ugyanakkor kimondta, hogy “minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást”, sőt azt is, hogy mindenütt olyan tanítót alkalmazzanak, aki “a községben divatozó nyelven tanítani képes”. Ebben a vonatkozásban tehát nem lépett túl az említett Thun féle reform rendelkezésén, amely az iskolai oktatást anyanyelvi alapra helyezte. Csak az 1879. évi 18. tc. hozott változást, amennyiben a magyar államnyelv tantárgyként való oktatását tette kötelezővé a nem magyar tannyelvű népiskolákban.

Az eredménytelenség vádja így is súlyos, hiszen már egy évtized állott rendelkezésre. Mivel a vád az akkori tanítókat is éri, az igazságnak tartozunk azzal, hogy egy-két szót ejtsünk védelmükben.

Róth Józsefet 1887-ben választották meg Solymáron kántortanítónak. Kiváló zenész volt. 1891-ben kérte a képviselőtestületet, hogy az iskola alapból 100 forintot fordítsanak az iskola részére harmónium vásárlására. Kérését nem teljesítették. 1895-ben lemondott állásáról, mivel Etyek községben választották meg.

Stich Gyula szintén 1887-ben került Solymárra. Korszerű képzésben részesült, a budai állami tanítóképzőben szerzett oklevelet. Egyik igazgatója szerint dicséretesen működött. Róth távozása után őt választották meg kántortanítónak. Emléke még él az öregekben.

Az vesse rájuk az első követ, aki egy nyelvet tantárgyként heti két órában száz tanulóval a jártasság szintjéig megtanított. Száz olyan tanulóval, aki óvodát még nem is látott, nem is láthatott, akkor óvoda Solymáron még nem is lévén. A százas létszám csöppet sem túlzott. 1874-ből 245 iskolakötelesről van adatunk. Az 1890-ben sem lehetett kevesebb. Az iskola zsúfoltságát szemlélteti a Stich Gyulától származó következő kis történet. A valódiságáért ő a felelős.

A tanteremben a padok faltól, falig értek. A padokon keresztül lehetett csak közlekedni. A hátsó padból ugyancsak nyújtogatja kezét egy kistermetű nebuló. A tanító végre észreveszi és int neki, hogy kimehet. A gyerek megkezdi az elnyomulást a padokon keresztül. Igyekszik is szépen, de messze a kijárat. Egyszercsak megáll, és közderültségre, szégyenkezve visszafordul. Nyilvánvalóvá vált, hogy máris késő, és így teljesen fölösleges folytatnia a kimenetelt.

A zsúfoltságot Tóth József megyei tanfelügyelő is tarthatatlannak ítéli. Javaslatára a megyei közigazgatási bizottság egyenesen végzést küld a községnek: Tessék még egy tantermet épitettni és egy új tanítói állás szervezéséről gondoskodni. A végzést azonban a község megfellebbezi. Nincs miből. A filoxéra elpusztította a szőlőket, kevés az adóbevétel, szegény a község. Maga Csáki Albin vallás és közoktatásügyi miniszter is beleavatkozik a küzdelembe. Ő a békés egyetértés híve. Leiratot intéz a székesfehérvári püspöki helynökséghez / a püspöki szék ugyanis Pauer János halála óta még nincsen betöltve /. A leirat értelmében a solymári róm. kat. iskola felekezeti jellege megőrizhető, ha a püspökség saját hatáskörében, esetleg a politikai községgel egyetértve egy harmadik iskolatermet építtet, és a harmadik tanítói állás rendszeresítéséről intézkedik. A római katolikus iskolaszék egysége a leirat hatására helyreáll. A világi tagok ismét a plébános mögé sorakoznak, a jelleg megőrzésével kívánják iskolájukat fejleszteni.

1890. június 21.

Glázer József plébános javasolja, hogy a község épittesen újabb tantermet a róm. kat. iskolához, viszont tanítói állás létesítéséhez kérjen államsegélyt. Leszavazzák. Ami kevés pénz akad, abból gondoskodni kell épületről a felállítandó óvodának. Új iskolaterem építését fölöslegessé teendő, vagy legalább elodázandó, kérelmezi az elöljáróság állami leányiskola felállítását. Hiszen a szomszéd Pesthídegkúton már 1880-ban, Pilisvörösváron 1883-ban, Nagyko-vácsin és Pilisszántón 1885-ben szerveztek állami iskolát! Miért ne kaphatna Solymár is? A kérvény fölterjesztődik, de semmi adat nincs arra nézve, hogy válasz érkezett volna rá. Vagy talán éppen ez volt a válasz. Sok a kultusztárca kiadása. Solymár várjon a sorára az állami iskolával, vagy még tizenkét esztendeig.

Látnivaló, hogy a küzdő felek rátalálnak a helyes megoldásra. Nem az iskola jellege a lényeges, hanem a fejlesztése, no meg az óvoda létesítése mindenek elött. Ezek hozhatnák meg a hiányolt “üdvös eredményt” az államnyelv elsajátításában.

1890. szeptember 21.

Az elöljáróság tovább folytatja a küzdelmet az iskola községi jellegének kimondásáért. Mivel pedig a januári gyűlésen az egyházi hatóság nem vett részt, azuttal meghívják Bacsák Imre esperes tanfelügyelőt. Az esperes természetesen a plébánost támogatja. Fölhívja a jelenlevőket, tartsa fenn a község továbbra is a felekezeti iskolát, hiszen a lakosság nagy többsége római katolikus felekezethez tartozik. A közigazgatási hatóság képviseletében megjelent Tóth József megyei tanfelügyelő is helyesli, és ajánlja a felekezeti iskola fönntartását.

Szavazásra kerül a sor. Idézem a jegyzőkönyvből:

“a községi bíró, mint elnök a kérdést akként teszi föl szavazásra, hogy azok, akik a római kat. felekezeti iskolát akarnak, azok álljanak föl, azok pedig, akik községi iskolát akarnak, maradjanak ülve.”

A bíró tudta, hogyan kell szavaztatni. A jelen volt 18 képviselő közül 11 a januári gyűlés résztvevője. Így aztán nem meglepő, hogy senki sem állt föl.

Határozat: “a község képviselő testülete... 1890. évi január 13-én hozott határozatát fönntartja, illetve ... a község, mint erkölcsi testület tulajdonát képező iskolát, mint községi jellegű iskolát kívánja fönntartani” a jelenlevő Bacsák Imre esperes tanfelügyelő és Tóth József m. tanfelügyelő javaslata ellenére is.

1891. július 18.

Az Iskolaszék írásbeli kérelemmel fordul a képviselőtestülethez. Újból kéri harmadik terem építését és harmadik tanítói állás szervezését. Mi a válasz? Idézzük a határozatot:

“Eddigelé a tapasztalat mindig azt bizonyította, hogy a felekezeti hatóság nem vette szívesen, ha a politikai község bármely irányban és mérvben is az iskola tanügybe befolyni kívánt, sőt ilyen irányú lépéseket mindenkor ridegen visszautasított. A községi képviselőtestület ez alkalommal se tartja magát illetékesnek az ügyet kezébe venni. A helybeli róm. kat iskolaszék elnökének kérelme, mint ezidő szerint nem teljesíthető, figyelmen kívül hagyatik...”

Szóval nem felejtődtek el a régi sérelmek! Önkéntelenül is a költő sorai jutnak eszünkbe:

“Milyen szép dolog, hogy már ma nem történik ilyen lárma.”

1892. augusztus 9.

A járási főszolgabíró fölhívja a községi elöljáróságot, hogy támogassa a felekezeti hatóságot a harmadik iskolai terem építése és a harmadik szervezése tekintetben. Az elöljáróság nem adja be a derekát, a felhívással szemben óvással él.

Az iskolaügy ezzel holtpontra jutott. Pedig már csaknem három esztendeje folyik a huzavona. A sokkal kisebb lélekszámú Pesthidegkutnak már régen négy tanítója van, Solymárnak még mindig csak kettő.

Most négyéves fegyverszünet kezdődik. Közben javában épül Budapest új dísze: a szépséges Országház, miközben az országból folyik a gyászos kivándorlás.

1896. május 7.

Az ország ezeréves fennállásának megünneplésére készülődik. Solymár sem maradhat el. Részlet az előadói javaslatból: “ ... kimondandó lenne, hogy tekintettel a gyermekek nagy számára, ezen év emlékére, a közoktatáson javítandó a község még két tanterem építésére a szükséges lépéseket megteszi, nemkülönben ezen két új tanteremnek megfelelően két új tanítói, illetve tanítónői állás rendszeresítéséről gondoskodik; tekintve azonban, hogy a jelenlegi két tantermű iskola r.kat felekezeti jellegű, azonban ennek fenntartásával már annyira meg van terhelve, hogy önfenntartási képességének veszélyeztetése nélkül új tantermet, tanítói lakásokat építeni, a tanítókat fenntartani nem képes, a szükséges építkezést csak azon esetben hajlandó eszközölni, ha a tanítói állások rendszeresítésével járó fizetések állami segély utján fedeztetnének.”.

Ellenvetés nincsen, a javaslatot egyhangúlag elfogadják. A községi jellegről szót sem ejtenek.

Már Taller János a bíró, új az elöljáróság, új a képviselők egyrésze is. Más szelek fújnak. A sérelmi politika nem bizonyult megfelelőnek. Megszületett az egyetértés a képviselőtestület és iskolaszék között. A tanítók dolga is könnyebb. Zsúfoltak a termek, igaz, de az óvoda öt esztendeje működik egyre szebb eredménnyel, az iskolába kerülőknek nem idegen a magyar szó. A millenniumi esztendő meghozta a békét, ezzel a solymári kultúrharc véget ért. Vesztes nem volt, csak nyertes: a solymári közoktatás. Maga módján mindkét fél ezért küzdött.

Az iskola felekezeti jellege egyébként 1903. - ig maradt meg, ekkor alakult államivá. Glázer József plébános ezt már nyugdíjasként érte meg, 1899. október 4-én vonult nyugdíjba. A templomtéri Kis-féle házban élt 1906. április 5.-én bekövetkezett haláláig. Ekkor már nem kettő, nem is négy, de hét tanító működött Solymáron.

 

Források:

1./ História Domus,

2./ PmL V/I Solymár nagyközség iratai,

3./ Jegyzőkönyvek.

 

<< Vissza