Szovjet tapasztalatok

Életemben két alkalommal jártam a Szovjetunióban, mindkét alkalommal a Hazafias Népfront által indított barátsági látogatáson.

Első alkalommal, 1970-ben, amikor dr. Szabó Ferenc volt solymári tanácselnök a járási Hazafias Népfront Bizottság elnöke lett, és járási barátsági vonatot szervezet, erre az útra engem is beajánlott. A vonat helyett azonban repülőút lett. A látogatás apropója pedig Lenin elvtárs, közelgő 100. születésnapja volt.

Az út két részből állt, annak első részén Moszkva nevezetességeinek megtekintése volt, amely nagyon szép emlékeket hagyott. Így a Kreml kincstára, a Tretyakov képtár, a Nagyszínházban tartott Diótörő balett előadása felejthetetlen élmény maradt. Azonban felejthetetlen volt az út másik része is, amikor további 1000 kilométeres repülőúttal, mint első külföldi csoport meglátogattuk Uljanovszk / a hajdani Szimbirszk / városát, ahol Lenin született. Ahogy a repülőtérről mentünk a város belseje felé, mint szenvedélyes fényképész, a busz ablakából le akartam fényképezni, az út mellett elterülő városrészt, amely teljes egészében, leromlott állapotú faházakból állt. Itt megtiltották a fényképezést.

A városban az elszállásolásunk után szabad programunk volt és a szálloda környékére kisétáltunk. Én már Moszkvában szerettem volna egy borostyán nyakláncot vásárolni, azonban borostyán tárgyakat csak dollárért adtak. Uljanovszkban a szálloda melletti bazárszerű üzletben rengeteg borostyán áru volt, amit, amikor az útitársaink felfedeztek megrohantak és a bolt készletét rövid idő alatt rubelért, felvásárolták. A boltvezető ezt nem tudta mire vélni, és utasította az eladókat, hogy a raktárkészletet hordják ki a boltba, és a vásár folytatódott, amíg a kitett készlet el nem fogyott. Mivel ez az utazás április elején történt, és olyan rossz időjárási viszonyok voltak, hogy a repülőgép a tervezett esti órákban nem tudott felszállni, még egy napot töltöttünk ott. Ebből az alkalomból további forintot lehetett rubelre beváltani, amit nagyrészt az ott olcsón vehető egyéb iparcikkekbe fektettek az útitársak.

A városnézés felejthetetlen volt. Olyan nagyszabású társadalmi munka folyt, a nevezetes születésnap előtti időben, amelyben a városka apraja - nagyja résztvett. Ugyanis a személyi kultusz szovjet szokását is túllicitálva, Lenin fából készült szülőházát lebontották s egy erre a célra kialakított, zárt, fedett területen újra felépítették, a rokonok házaival egyetemben, és ott Lenin emlékhelyet alakítottak ki. A környéken, nagyarányú parkosítási, fenyőfa-ültetési munka folyt, amit nem akadályozott meg az akkor mintegy fél méteres hó sem, mert annak az ünnepi határidőre el kellett készülnie.

Uljanovszk a Volga partján fekvő városka, ahol a Volgán, az ott épített vizierőmű következtében keletkezett Volga tenger erősen megemelt vízszintje miatt új, emeletes hidat kellett építeni, hogy a hajóközlekedést ne akadályozza. A híd egyik szintjén vonat, másik szintjén gépkocsi közlekedésre volt kialakítva. A több kilométer hosszú hídon autóbusszal mentünk át. A Volga április elején még kb. 1 méter vastagon be volt fagyva. Megpróbáltam a látványt lefényképezni. Itt is figyelmeztetésben részesültem. Arra gondoltam, hogy talán attól félnek, hogy ez ellenséges kémek az én emlékképemet fogják felhasználni a híd esetleges megsemmisítése céljára?

Egy emlékezetes vásárlásról is szeretnék beszámolni, amikor Szabó Ferenc barátommal kettesben bementünk egy iparcikk üzletbe, és ott magyarul egymással beszélgetve, egy elektromos kávédarálót vásároltam. (Ezek a cikkek akkor ott nagyon olcsók voltak). A beszélgetésünket az egyik eladó meghallotta, nagyon megörült nekünk, hogy magyarokkal találkozik, és tört magyarsággal beszédbe elegyedett velünk. Kiderült, hogy ismeri Solymárt, mert Piliscsabán az ottani szovjet laktanyában teljesített három évig katonai szolgálatot, és ez alatt az idő alatt többször megfordult Solymáron is. E beszélgetés közben a másik eladó, akitől a kávédarálót kértem, - a polcon, egy kitett példányra rámutatva, - a raktárból hozott egy hasonlót és elém tette. Az új ismerősünk erre felhorkant és leszidta a munkatársát, hogy mit gondol, ezek az emberek nem szovjet emberek, hanem nyugatról jött kultúremberek, akiknek nem lehet csak úgy, csomagolás nélkül valamint eladni. Erre az eladó, az ottani gyárilag csomagolt áruról letépett egy barna zsírpapírt és annak a közepére ráállította a kávédarálót, a papír négy sarkát a csomag fölött összegyűrte s így adta át, mint becsomagolt árut, a barátunk megelégedésére. Mi meg megjegyeztük egymás között, hogy ebben az üzletben az eladók, árú csomagolásáról, még csak nem is hallottak.

A második utam ugyancsak a Pest megyei Hazafias Népfront által szervezett barátságvonat volt Kijev, Leningrád és Moszkva útvonalon. Ezen Solymárról Szirmai János és Reményi János akkori népfront vezetőségi tagokkal vettem részt. Itt az út hivatalos része ugyancsak emlékezetes maradt, de a nem hivatalos rész, amiről a vonatablakon kinézve meggyőződtünk, szintén nem felejthető. Ennek során megismertük, hogy mi a különbség az akkor kiválónak elismert, magyar termelőszövetkezeti gazdálkodás, és a szovjetrendszerű kolhozgazdálkodás között.

Megjegyzem, hogy a nyolcvanas évek elején, egy őszi időszakban, talán szeptember vége, október eleje lehetet, amikor korán reggel indult a szovjet kocsikból álló vonat, melyben a négy személyes fülkéket négy személyes háló fülkékké lehetett átalakítani. Magyar területen, ameddig a szem ellátott, mindenütt kiválóan megművelt, felszántott, asztallap simaságú földek mellett vezetett utunk, ahol egyes helyeken már az őszi vetésű búza is kikelt és zöldre festette a tájat.

A határon a kocsik alatt a kerekeknek, a szovjet vágány szélességre való átállítása, talán negyedórát vett igénybe és máris tovább mentünk, ahol a szovjet területen, ugyanolyan sík földekkel találkoztunk. De ezen a területen látszott, hogy az aratás megtörtént ugyan, de a szalma még szét volt szórva. Szántás nyoma sehol sem látszott, csak a földön szabadon álló rozsdás Sztalinyec traktorok emlékeztettek a gépesítésre. A földeken vezető dűlőutakon egy-egy lovas szekeret lehetett látni.

A látvány hatására megértettük, hogy miért kell a Szovjetuniónak külföldről gabonát importálnia, hogy ne legyen éhínség, és emlékeztünk arra, hogy Hitler annakidején azért akarta Ukrajnát meghódítani, hogy annak gazdag éléskamráját megszerezze. Az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy ha a magyar határtól pár kilométerrel északabbra, ugyanolyan sík fekete földön, a magyarokhoz hasonló szorgalommal dolgoztak volna, bizonyára nem lett volna a Szovjetunióban sem gabonahiány. De más áruhiány sem. Mert pl. Leningrádban megnéztünk egy zöldséges standot, ahol pár fej káposzta, és pár rekesz zöld, sárga és piros paradicsom vegyesen volt kirakva. A zöldség választék ebben az üzletben e két cikkel bezárult. A hentes üzletben hosszú sor várakozott, s amikor a hentes pulthoz érkeztek, akkor a kirakott fél sertésből éppen azt a darabot kapták, ami a szeletelésnél soron következett. Ugyanis a különféle sertés húsokról úgy látszik még nem hallottak, mert a várakozók sorrendje döntötte el, hogy valaki éppen fejhúst, combot vagy oldalast vásárolhatott.

Itt is szerettünk volna egy divatos orosz ajándékot, egy - egy szamovárt vásárolni, de sajnos a híres szovjet iparvidékeken ezt a cikket annakidején nem igen gyárthatták, mert csak elvétve lehetett szamovárt látni az üzletekben. De amikor meg akartuk vásárolni, az volt a válasz, hogy csak dollárért adják.