Kárpótlás

Amikor megjelent a kárpótlási törvény és az első emberek megjelentek a községházán, hogy a régi földjeikre vonatkozó adatokat kérjenek, a kárpótlási hivatalhoz beadandó kérdőívek kitöltéséhez Der-csényi Péter polgármester, mint a község földügyeiben járatos embert, nyugdíjasként alkalmazott.

Elvileg a községi tanácsok erre a célra alkalmas iratanyaggal nem rendelkeztek, mert a hatvanas években végrehajtott általános tagosítások során a régi birtokíveket megszüntették, sőt selejtezésre kijelölték azzal, hogy a tulajdonviszonyok átrendezésével ezekre már nincs szükség. A földeket nagyüzemi táblákba sorolták be és ezeket a nagy területeket a Földhivatalok, tartották nyilván.

Mintha annakidején előre megéreztem volna, hogy ezeket a régi birtokíveket nem szabad megsemmisíteni. 1961.-ben az általános tagosítás után a selejtezésre kijelölt iratanyagot összecsomagoltam és az irattár egy félreeső helyére eltettem, hátha mégis egyszer szükség lesz rá. De nemcsak a régi birtokíveket tettem félre, hanem külön gyűjtöttem a juttatási határozatokat, valamint a földről való lemondásra vonatkozó határozatokat is.

Amikor az önkormányzat a kárpótlási ügyek intézésére alkalmazott, ezeket a régi iratokat sorszám szerint rendeztem, névmutatót fektettem fel, előkerestem a régi adófőkönyveket, melyekben a birtokív számok fel voltak tüntetve, s ezek alapján minden hozzám fordulónak az eredeti okiratáról, perceken belül, hiteles fénymásolatot tudtam adni, amit a kárpótlási hivatal elfogadott.

Ezeket a szükséges iratokat csak a Földhivataloknál lehetett beszerezni, ahol hosszú tortúra után kapták csak kézhez az emberek.

Terék Béla, a Budai Járási Földhivatal műszaki osztályának vezetője ittjártakor elcsodálkozott, hogyan lehetséges, hogy én mindenkinek a régi földtulajdoni helyzetét igazolni tudom, amit más községben nem képesek megoldani, sőt sokszor a Földhivatal sem tudja igazolni.

Nem rajtam múlott, hogy a hosszú tortúra után megkapott kárpótlási jegyekkel, sajnos még máig sem zárult le Solymáron a kárpótlási folyamat.

Amikor az ügyek már országosan eléggé zavarosak voltak, egy rendelkezés intézkedett a földkiadó bizottságok létrehozására, amit termelőszövetkezetenként kellett megalakítani. Mivel a Rozmaring MGTSZ - be mintegy 10 község tartozott, és a Rozmaring Tsz. a székhelyét újból áttette Budapest II. kerületéhez, a Földkiadó Bizottságot a II. kerületi önkormányzat székhelyén választották meg. Ebben a bizottságban minden község képviselve volt. A rendelet szerint a bizottság a tagjai közül választja meg az elnökét. A választói ülésen a jelenlevő solymári volt tsz. tagok, részarány földtulajdonosok rá akartak beszélni, hogy vállaljam el a bizottsági tagságot, amit semmi szín alatt nem vállaltam. Tudtam, hogy ha vállalom a tagságot, akkor nagy valószínűséggel elnöknek is megválasztanak. Ezzel aztán a Rozmaring MGTSZ minden községére kiterjedő problémája a nyakamba szakad. Ezt a feladatot magamban felmérve, semmiféleképpen nem vállaltam. Megígértem viszont, ha más solymári tsz. részarány tulajdonos vállalja a tagságot, a solymári ügyek intézésének adminisztrációs munkáját hajlandó vagyok elvégezni.

A solymáriak képviseletét Szirmai János elvállalta, akit meg is választottak. Az adminisztrációs munkát, a részarány tulajdoni földek kiadását, a földhivatal megelégedésére, határidőre elvégeztük. Nem rajtunk múlott, hogy a kárpótlási folyamat a Rozmaring MGTSZ és egyes solymári kárpótlási bizottsági tagok egymás közötti ellentétei miatt, még a mai napig sem fejeződött be. Ugyanis a kárpótlással kapcsolatosan megjelent rendelkezések elég komplikáltak sokféleképpen értelmezhetők, és természetesen mindenki úgy értelmezi, ahogy neki a legkedvezőbb.

Először is létre kell hozni minden községben az Érdekegyeztető Fórumot, melynek feladata a földalap létrehozása. Ennek lényege, hogy a termelőszövetkezeti tagok tulajdonában álló földterületek aranykorona értékének megfelelő méretű területeket, kell kijelölni a tsz. tábláiból, ahol ezeknek a részarány tulajdonosoknak, a bevitt földjével azonos aranykorona értékű földet ki kell adni. Az ezután megmaradt földet két egyforma részre kell osztani, melyből az egy fél részből kell a jelenlegi tsz. tagoknak mintegy 25 aranykorona értékű (régen háztájinak nevezett) földet kiadni a saját tulajdonba. A megmaradt másik fél részből pedig kárpótlási földalapot kell képezni, melyből kárpótlási jeggyel lehet licitálni, és ilyenformán földtulajdont szerezni.

A licitálásra az 1991. évi XXV kárpótlási törvény megfelelő szakasza a következő:

“21.§.(1) Az árverésen az őt megillető kárpótlási jegyekkel az a kárpótlásra jogosult vehet részt,

a.) akinek az elvett termőföldje a szövetkezet tulajdonában vagy használatában van,

b.) aki a termőföldet árverező szövetkezetnek 1991. január 1-jén és az árverés időpontjában is tagja,

c.) akinek 1991. június 1.-jén abban a községben, városban volt az állandó lakóhelye, ahol az árverező szövetkezet termőföldterülete van."

Már a törvény 21 § (1). C.) pontja is igen sérelmes volt a solymáriaknak, mert nemcsak ők licitálhattak az itten bevitt földeikre, hanem mindazok a solymári lakosok, akik az ország különféle területéről az elmúlt négy évtized alatt a községbe költöztek, és a régi lakóhelyen elvett ingatlanukért kárpótlási jegyet kaptak. Solymáron pedig szép számmal éltek az ország különféle területeiről idejött volt földbirtokosok, akik a solymári volt gazdák földjeit sokszorosan meghaladó értékű kárpótlási jeggyel rendelkeztek, amit az elvett nagybirtokaikért kaptak.

Szinte naponta jelentkeztek budapesti lakosok, aki érdeklődtek, hogy mikor lesz solymáron a földárverés, mert szeretnének földre licitálni. Mikor megkérdeztem, hogy milyen értékű kárpótlási jeggyel rendelkeznek, elképesztő mennyiségeket mondtak. Válaszomra, hogy a törvény alapján nem licitálhatnak Solymáron földre, azt válaszolták, hogy a fővárosi kárpótlási hivatalban mondták nekik, hogy Budapest környékén licitálhatnak.

Mikor bejött Dalos János a földbizottság elnöke ezt elmondtam neki. Erre ő felhívta a Pest megyei Kárrendezési Hivatal vezetőjét, és ebben az ügyben felvilágosítást kért. Olyan választ kapott, hogy legyen egészen nyugodt, budapesti lakosok nem licitálhatnak a solymári földekre. Mivel a felvilágosítást nem a Pestmegyei Földhivatal adta a telefonon érdeklődő budapesti lakosoknak, ajánlottam neki, hogy kérdezze meg a Fővárosi Kárrendezési Hivatal elnökét is. Erre felhívta a fővárosi Kárrendezési hivatal elnökét, aki azt válaszolta, hogy természetesen a budapesti lakosok is licitálhatnak Solymáron földre, a kárpótlási jegyeikkel. Ekkor arra gondoltam, hogy ha ez igaz lenne, akkor itt, a solymári földjeikért az itteni embereket még egy sírhelynyi földet sem vásárolhatnak, mert Budapesten minden bérházat, minden gyárat, minden üzletet államosítottak, amelyekért mind kárpótlási jegyet kaptak. Ha ezzel a horribilis mennyiségű értékpapírral itt licitálni fognak, akkor úgy felverik az árakat, hogy az itteni emberek a kevés kárpótlási jegyükkel semmit sem fognak tudni kezdeni.

A Pest megyei Földművelésügyi Hivatal 1992. október 13.-ra egy értekezletet hívott össze a Pest megyei megyeháza nagytermébe, a kárpótlási időszerű kérdések megtárgyalására. Az ülés előadója Dr . Sepsey Tamás államtitkár, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal vezetője volt. Erre az ülésre a polgármester engem küldött el. Eljött még Dalos János a helyi földbizottság elnöke és Dr. Halász Sándorné jogtanácsos, a solymári földbizottság felkért jogásza. Arra gondoltam, hogy a Pest megyei és a Budapesti Kárpótlási hivatal közötti ellentmondás tisztázása érdekében kérdést teszek fel Sepsey Tamás államtitkárnak, a közös főnöknek. A nagyterem tele volt polgármesterekkel és földügyi ügyintézőkkel. Általában ilyen helyen nehéz a sok jelentkező miatt hozzászólási lehetőséghez jutni. Én azért ismertem ennek a módját, mert sokszor vettem ott részt értekezleten. Az első sorban, közvetlenül az elnöki asztal előtt ültünk le, és amikor Sepsey Tamás befejezte az előadását és a hozzászólásokra került sor, előre feltettem a kezemet, s így elsőnek kaptam szót.

Elmondtam a problémánkat, nevezetesen, ha budapesti lakosok az ő mérhetetlen mennyiségű kárpótlási jegyeikkel a Budapest melletti községekben földre licitálhatnak, ellehetetlenítik az ottani volt föltulajdonosokat. Mondtam, hogy álláspontom szerint rosszul értelmezik a fővárosiak a törvény előírásait. Sepsey Tamás államtitkár, az eddigi munkám során soha nem tapasztalt módon reagált. Szabályosan visszautasította a véleményemet, kijelentette, hogy csak neki egyedül van joga a törvényt értelmezni, és ennek megfelelően a Budapestiek a környékén is licitálhatnak. Én próbáltam az álláspontomat védeni, de szabályosan megvonta tőlem a szót, a jelenlevő, egész termet betöltő községi és városi vezető legnagyobb megrökönyödésére és felzúdulására.

Megértettem Sepsey Tamás állásfoglalásának okát, mert mint az akkori MDF kormány politikusa, nem mondhat olyat, ami a budapesti választópolgárok többségének érdekével ellentétes, hiszen ezeknek a szavazatát elveszti. A Budapest melletti községek választópolgárainak a száma elenyésző, s igy ezek érdekének a képviseletét nem vállalhatta.

A Pest megyei Kárrendezési Hivatal vezetője, aki előttem ült az elnöki asztalnál szólt, hogy hagyjam, a problémát majd külön megbeszéljük. A szünetben félrehívott és azt mondta, hogy igazam volt, ők ezt nem fogják hagyni, és ha ezt az országos kárpótlási hivatal vezetője keresztülviszi, akkor ő a tisztségéről lemond. Válaszom az volt, hogy az ő lemondása egyáltalán nem oldja meg a solymári és más községbeli emberek kárpótlási problémáját.

Az értekezletről hazaérve, az ügy tisztázása és megfelelő állásfoglalás céljából előterjesztést írtam az Alkotmánybírósághoz, a solymári Földrendezési Bizottság nevében, mert mélységesen igazságtalannak találtam, hogy a fővárosiak nagymennyiségű kárpótlási igény kielégítését pár Budapest melletti község földjéből oldja meg az ország.

A beadvány nem került azonban az Alkotmánybíróság elé, mivel a solymári földrendezési bizottság vezetője nem írta alá, mert, az általuk ingyenes tanácsadóként felkért ügyvéd abban alaki kifogást talált. - Az ügyvédnő azonban arra nem vett fáradságot, hogy az általa kifogásolt részt kijavítsa, vagy a kijavítására tanácsot adjon.

Még ma is meg vagyok győződve, hogy érdemes lett volna a kérelmet az Alkotmánybírósághoz beadni, mert egy kérelmet az eljárási törvény alapján nem az elnevezése vagy alakja, hanem a tartalma alapján kell elbírálni.

Egyébként a törvény alapján 1993. évben kellett volna a kárpótlást lezárni, de ez a jelen sorok írásakor, (2000. május 16-án) még nem fejeződött be. Ennek okainak a leírására egyedül több papír kellene, mint amennyiből ez a könyv létrejött.

Egyébként a kárpótlási törvénynek vannak olyan rendelkezései, melyek, pl. a földárverés során szinte lehetetlenné teszik, hogy a régi földtulajdonosok az eredeti tulajdonuknak megfelelő földmennyiséget megkaphassák. Vannak olyan esetek, hogy például egy ház, vagy egy föld után három vagy négy személy is kaphatott kárpótlási jegyet. Nyilván ezekkel a többlet kárpótlási jegyekkel nem lehet az eredetileg meglévő földterületet megvásárolni, mert hiszen az csak egyszer adható el. Erre több konkrét példa is adódik, de egyet azért leírok. Solymáron, a József Attila u. 11. szám alatti lakóház a hozzávaló földterülettel együtt, Winkhardt István solymári parasztcsalád tulajdonában állt, aki 1946-ban Németországba lett kitelepítve, s igy jogosult volt, a tőle elkobzott ingatlanok után a kárpótlásra.

A kitelepítés után a házba beköltözött egy távoli rokona, Somogyi István, aki igényjogosult volt és juttatásként megkapta a házat meg a földet. Somogyi István 1947. végén elhagyta az országot, az akkori szóhasználat szerint disszidált, s a juttatott házat és földet elkobozták tőle. Ennek megfelelően az elkobzott ingatlanok után ő is jogosult volt a kárpótlásra.

Az igy már másodszor elkobzott ingatlanokat a Csehszlovák - Magyar “lakosságcsere” során az ide települt Szabó Ferencnek juttatták, aki a földet 1959.-ig művelte, majd, hogy ne kelljen a termelőszövetkezetbe belépnie, a földjutatásról lemondott, amit az állam elfogadott. Ilyenformán Szabó Ferenc a juttatott föld állami tulajdonba vétele miatt erre kárpótlásra volt jogosult. Igy a ház után már két ember, a föld után már három ember kapott kárpótlási jegyet.