ZÁRÓSZÓ

Most e munkám végén, ha visszagondolok az eredeti elképzelésemre, rájöttem, hogy túl nehéz fába vágtam a fejszémet, illetve könnyebbnek képzeltem el a gondolataim leírását.

Be kell vallanom, hogy e munkát számítógépes szövegszerkesztővel írtam, s ezzel eddig soha nem foglalkoztam. A számítógépes ismereteket, melyeket általában a fiatalok tudnak legkönnyebben elsajátítani, 72 évesen kezdtem tanulni, s egy hetes, napi két órás tanulás után, a legfontosabb alapismeretek birtokában kezdtem a munkához, és menetközben, könyvből sajátítottam el a részfeladatok megoldását. Többek között ez is az oka, a munka sokszor zavaros stílusának, mert a korábban elkezdett formát, később megfelelő ismeretek hijján tudtomon kívül megváltoztattam. E hiányosságokért elnézésüket kérem. A szokatlanul hosszú anyag kezelése sokszor nehézséget okozott, mert a gép nem egyszer “lefagyott” s nem tudtam tovább dolgozni. E problémák megoldása külön nehézséget jelentett. Itt mondok köszönetet Erzsébet leányomnak, aki a legtöbb szakmai akadályokon átsegített.

Eredetileg “Adalékok” címszó alatt azokat a dokumentumokat kívántam e munkámban szerepeltetni, melyek, ha másolatban is a rendelkezésemre állnak, és talán közérdeklődésre tartanak számot.

A Helytörténeti Társaságnál azonban több olyan dolgozat volt, amelyek a társulat célkitűzésének megfelelően hosszú, fáradságos levéltári kutatás alapján készültek és eddig nem kerültek nyilvánosságra.

Dr. Jablonkay István, a Társulat vezetője már súlyos betegségében kezdeményezte e munkák egy részének a községi könyvtárba való elhelyezését, másolat formájában, hogy a kutatók, vagy a helytörténet iránt érdeklődök, hozzáférjenek. E tervet kívánta folytatni leánya és utóda Jablonkay Mária tanárnő, aki a Múzeumban még fellelt ilyen munkák sokszorosítását tervezte, hasonló célból.

Arra gondoltam, hogy ezek az emberek, - akik közül többen már nem is élnek, - annak idején gondos kutatómunkával, Solymár község múltja egy-egy részének felkutatását végezték, nem azért készítették e munkájukat, hogy azok egy fiókban elfeküdjenek, hanem azért, hogy azt a község múltja iránt érdeklődök, megismerjék.

Egy-egy kisebb füzetben való terjesztését nem tartom célszerűnek, mert ismerem a brossurak sorsát. Egy ideig elfekszenek valamelyik szekrényben, aztán kiselejtezésre kerülnek. De ha ezeket a közérdeklődésre számot tartó kiadványokat egy könyvben összegyűjtjük, az ilyen könyvet - különösen, ha a saját községűk múltjáról szól, nem dobják ki, hanem helyet találnak a könyvespolcon és azt egy - két emberöltő után az utódok is megismerhetik. E célból gondoltam, hogy ezeket a munkákat e kiadványban Adalékok címszó alatt szerepeltetem és ezzel mindenki számára hozzáférhetővé teszem.

A saját visszaemlékezéseimet, mivel azok a község XX. századi történetének utolsó kétharmad részére terjednek ki, emlékeim alapján állítottam össze. E részben alig támaszkodtam írásos forrásokra, hiszen az emlékek legnagyobb része írásban nem is maradt meg, azokról írás nem is készült. Itt főleg az események hátterét, mozgatórugóit, az események létrejöttének sztoriját, a történések körülményeit írtam meg. Ezek a múltat vizsgálva sokszor érdekesebbek, mint a leirt száraz jegyzőkönyvek, jelentések. A hitelesség érdekében azonban e részben is szerepeltetem egyes meglévő dokumentumok másolatait. Mivel az aktív életemet, 16 éves koromtól kezdve a nyugdíjazásom utánig jóformán állandóan a tanácsházán dolgoztam, - régi munkatársaim nagy része már nem él. - az esetek nagy részéről írásbeli feljegyzés sem található, így ezek az emlékek a jövő számára igen érdekesek. Életem során 34 évig, - Pest megyében a leghosszabb ideig - voltam a szülőfalum, tanácsi vb. titkára, s ezért az események többségének aktív résztvevője voltam, s igy közvetlen tapasztalatok alapján állítottam össze mondanivalómat. Itt mondok köszönetet valamennyi volt munkatársamnak, akik annakidején munkámban segítségemre voltak, abban aktívan közreműködtek, és munkájukban megbízhattam.

E munkámhoz egységes szerkezetet nem tudtam találni, mert minden cikk más - és más térben és időben játszódik. Nem lehet időrendi sorba szedni, mert egyes események egy nap alatt játszódtak le, mások meg évtizedek alatt sem fejeződtek be. Egy-egy téma sok szempontból is vizsgálható. Igy pl. lehet alapítási, fejlesztési, felújítási, anyagi, személyi, eredményességi része, s ezeknél nehezen dönthető el, hogy mikor, melyik helyen szerepeljen. Ilyenformán az egész, időrendi szerkezet szerint elképzelt rész összeállítása félresikerült, s első ránézésre zavarosnak hat. Erre munkám során jöttem rá, de igyekeztem az összetartozó részeket egymás utáni cikkekben szerepeltetni, egyes cikkekben a rávonatkozó összes részletet feldolgozni.

Nem minden esetben sikerült a Bevezetőnek azt az ígéretét betartanom, hogy csak arról írok, ami a Solymár Története és Néprajza c. könyvben nem szerepel. A közérthetőség szempontjából több esetben ettől el kellett térni, és a visszaemlékezésekben olyan részletekre is kitérni, melyek az említett könyvben is szerepelnek.

Igy a visszaemlékezésem olyan változatos lett, mint az egész 36 évi vb. titkári munkám volt. Hiszen a munkám során is naponta számtalan különféle dologgal kellett foglalkoznom, hiszen ezekért a dolgokért felelős voltam és a részterületek munkatársai és felelősei bármikor felkereshettek. Ugyanez volt az ügyfelekkel is, akik szép számmal, naponta különféle dolgokkal kerestek fel, s ezekben a legtöbbször intézkedni kellett.

Igen sok bírálat ért, mert nem tartottam be az előirt félfogadási időt. A hét bármely napján mindenki elött nyitva volt az ajtóm, az ügyfelek bármikor felkereshettek. ha nem volt éppen más valaki a szobámban. Az volt az elvem, hogyha már valaki eljött a hivatalomba és elmondta a kérését, annak oka volt. Akkor nem tudom elküldeni azzal, hogy jöjjön félfogadási időben. Mert hiszen az ügy magától úgysem intéződik el, s ha újból, eljön, ismét elmondja a problémáját, ezzel már dupla időmet használta fel. Inkább azonnal intézkedtem, hiszen azt úgysem kerülhettem el. Ezzel nemcsak a magam idejét takarítottam meg, hanem az odalátogató ügyfél idejét is, mert nem kellett máskor jönnie.

A sok apró más - más témájú cikkből is látszik, hogy a munkám nem volt unalmas, hiszen percenként kellett más-más témával foglalkoznom.

De a munkám azért sem volt egyszerű, mert azt egyrészt megszabták a törvények és különféle rendelkezések, de figyelembe kellett venni a községben kialakult íratlan szabályokat, szokásokat, egyes emberek érdekeit. Ha az ügy két emberre vonatkozott, akkor mindkettőt meg kellett hallgatni, mert csak mindkét rész ismeretében lehet lelkiismeretes döntést hozni. És sokszor igen nagy dilemmába kerültem, mert akkor is dönteni kellett, ha láttam, hogy több érdekelt ügyfélnek is igaza van és mégis csak egyik javára lehetett döntést hozni. Nem volt egyszerű ez a feladat, mert minden esetben célom volt, hogy este olyan lelkiismerettel menjek nyugovóra, hogy a legjobb döntést hoztam, és hogy szándékosan senkinek sem okoztam kárt.

A munkám során mindig a szemem előtt lebegett a szeged vidékről származó volt osztályfőnököm, Zímányi Ernő osztályfőnöki óráinak a fő kicsengése, melyben azt hangoztatta, hogy “a legfontosabb, hogy a bőcsület megmaradjon”.

A sors örök és megváltoztathatatlan témája, hogy az embernek abban az időben és rendszerben kell élnie és dolgoznia, amikor és amelyikbe beleszületik. (Igaz, hogy ennek voltak ebben az időszakban ellen példái is, mert sokan önként vagy kényszerűségből elhagyták hazájukat s legtöbbjük csak saját érdekűkben és nem a népűk, szűkebb hazájuk szolgálatáért.)

A sors úgy hozta, hogy a munkásságom ideje Hazánk egyik legsötétebb, a háború legrémesebb befejező szakaszára, valamint az azt követő, a községet ért legnagyobb megrázkódtatásának idejére és a rendszerváltás előtti átkosnak nevezett időszakra esik. És ebben az időben a régi valláserkölcsi neveléssel rendelkező fiatalként helyt kellett állni úgy, hogy az önbecsülésem is megmaradjon, és a feladatomat elvégezzem, ahogy azt a község népe, és érdeke megkívánta, és a törvény se szenvedjen sérülést. Sokakkal ellentétben minden ügyhöz úgy álltam hozzá, hogy hogyan lehetne azt megoldani, nem úgy, hogy megkerestem az okot, hogy miért nem lehet végrehajtani.

Úgy érzem, hogy minden fontos döntés előtt megéreztem, hogy mi a helyes út, mit kell tennem, és miben mondhatok ellent a rendszer és annak vezetői igazságérzetemet sértő kívánságának úgy, hogy ezért a feladatomat megoldjam és felelősségre vonás ne érjen.

Hiszem, hogy a hosszú idő alatt ebben a munkában segítségemre volt a fontosabb döntéseim során a hitem, amit gyermekkoromban szereztem, és amihez, a számtalan nehézség előtt magamban fohászkodtam, és gondolom, hogy ez volt az a segítség, hogy a munkám végén, annak eredményére visszatekintve idézhetem a magyar nyelvű Tedeum két utolsó sorát:

“Te vagy, Uram, én reményem,
Ne hagyj soha szégyent érnem!”