Munkák a földeken

Tavaszi munkák a földeken:

Amint az első tavaszi szél felszikkasztotta a talajt, az első munka a tavaszi mélyszántás fogasolása, a talaj porhanyitása, a kiszáradás megakadályozása végett. A fogasolást fakeretre erősített vasfogakkal ellátott, lóvontatta fogasboronával végezték.

Ezután következett a tavasziak vetése, elsősorban a tavaszi árpáé. A vetést a friss szántás után kézzel végezte a nagyapám. A harmincas évek közepe táján, amikor a sógora vetőgépet vásárolt, rátért a kölcsön vetőgéppel a gépi vetésre. Ehhez azonban másik lovat is kellett kölcsönkérni, mert a vetőgépet csak két ló tudta elhúzni. A kézi vetés után a magot a saját maga által 2-3 évenként készített tüskés boronával takarta be. A tüskés bokrokról vágott ágakból készített tüskés boronára deszka került, melyre a lovat hajtó ráállt és a ló elhúzta. A borona nemcsak a magot takarta be, hanem a talajt is lesimította, és megakadályozta a talaj kiszáradását is.

Jelentős tavaszi munka volt az őszi búzavetés hengerlése, ami lóvontatta hengerrel történt. Fontos volt, hogy a télen felfagyott rögök ismét összetömörüljenek, és a zsenge búzanövény jobban meg tudjon kapaszkodni.

Nagyapám a pillangósok közül a baltacint szerette a legjobban termeszteni, amit évente az őszi vetésű rozsba, vagy tavaszi árpa közé vetett.

Az időjárástól függően általában áprilisban került sor a burgonya és a kukorica vetésére. Ezt friss szántásba, a szántás közben a barázdába vetették.

Nagyszüleim nemcsak szántóföldi növényeket, hanem igen sokféle kerti veteményt is termeltek. Ez a munka februárban vette kezdetét, amikor a ház előtti déli fekvésű kiskertben minden évben melegágyat készítettek. A melegágy egy kb. 150 × 200 cm. méretű fakeretből állt, ami kb. 60 cm. mély gödröt fogott körül. A tetején két keretből álló üvegablakok voltak. A melegágy készítése során először kiszedték a tavalyi fekete földet, a tavalyi melegágy maradékát. A mélyedésbe kb. fél méter magasan lótrágya került, erősen összetaposva, arra mintegy 10 cm. vastagon a tavalyi melegágyból kikerült fekete föld. Ebbe a gondosan elegyengetett fekete földbe kerültek a különféle vetőmagvak elvetésre. (általában káposztafélék, paprika, paradicsom, zeller, karalábé,). A melegágy gondozása naponta állotvizes locsolásból, a hidegebb éjjeleken az üvegek letakarásából állott. Amikor a palánták már erősödtek, szép napokon már ki lehetett nyitni az üvegablakokat, hogy a palánták a szabad levegőhöz szokjanak. Ilyenformán nagyszüleim saját maguk állították elő a szükséges palántákat.

A palánták kiültetésére megerősödésük után, a fagyok elmúltával került sor, frissen, jól megdolgozott kerti földbe.

Ezeken kívül piaci értékesítésre zöldbabot, uborkát, céklát, borsot, saját célra retket, hagymát, babot is vetettek.

A tavaszi munkához tartozott a takarmányrépa vetése. Frissen szántott, boronált területbe, a vetés céljára egy megfelelő távolságra elhelyezett, fogakkal ellátott gereblyével négyzethálósan megjelölték a bevetendő területet, hogy a növények egyforma távolságra kerüljenek. A magot előzőleg trágyaleves vízben áztatták, hogy gyorsabban kelljen ki. A takarmányrépamag közé sárgarépa és petrezselyem magot kevertek, s ilyenformán a répa mellett termett meg a szükséges zöldségféle.

A lókapa bevezetése elött – a harmincas évek közepe – a kukorica közé köztesként babot, tököt vetettek.

Tavaszi munkák a gyümölcsösben, szőlőben.

A gyümölcsösben a munka már a hideg téli napokon megkezdődött, a gyümölcsfák száraz ágainak a levágásával, a kéreg lekaparásával, a tavalyi száraz gyümölcsmaradványok leszedésével, elégetésével. A gyümölcsfák levágott ágainak helyét kátránnyal kenték be, hogy ne száradjanak ki a fák.

A föld szikkadása után a gyümölcsös talaját megkapálják. A szőlőben megtörtént a nyitás, ami a tőkék mellé húzott földnek a tőkéktől való elhúzásából állt. A nyitást követte a metszés. Általában egy-két szemre metszették a szőlőt, az erősebb tökéken 5-6 szemből álló hosszú csapot hagytak, hogy jobban teremjen.

Nyári mezőgazdasági munkák:

Nyáron a legtöbb munkát a kapálás adta. A gyümölcsös és a szőlő rendszeres, évente két- háromszori kapálása mellett a kukoricát, burgonyát, répát, valamint a konyhakertet is meg kellett két – háromszor kapálni.

A kukoricát korábban a kapálás mellett töltögették is, amivel a harmincas évek vége felé hagytak fel. A burgonya töltögetése azonban még ma is szokásos.

A nyár jelentős munkája a baltacin kaszálása. Erre három alkalommal került sor. A lekaszált pillangós növényt renden hagyták száradni. Ha a teteje megszáradt, villával megforgatták, majd az időtől függően két-három nap múlva boglyába összegyűjtötték. Ezt követte a széna hazaszállítása, amit az istálló és a kocsiszín fölötti padláson tartottak, Ebben az időszakban nagy baj volt, ha megeredt az eső, mert nem egyszer a lekaszált takarmány megrohadt, tönkrement.

Nagyapám a lova részére évente a községi rétből árverezett részt – ősszel sarjú – darabot is vásárolt, amit szintén le kellett kaszálni, megszárítani, majd hazahordani. Ez is 2-3 kocsi szénát eredményezetett.

A nyár legnagyobb munkája az aratás, behordás és cséplés volt. Az aratáshoz általában napszámos segítséget is igénybe kellett venni. A marokszedésben az egész család közreműködött, a gyerekek is 7 éves koruktól fogva.

Az aratás Péter-Pál napja körül vette kezdetét, amikor a gazda bejárta a gabona területet, megnézte, viaszérésben van-e már a búza. Általában először az árpa aratására került sor, ezt követte pár nap múlva a búza aratása. A learatott gabona marokba szedve egy-két napot pihent, hogy a benne levő zöld növény megszikkadjon.

Ezután jött a kötözés, amit átfúrt falapban végződő kenderkötéllel végezte, Az összekötözött kévéket 13 kévéből álló keresztekbe rakták össze úgy, hogy a tetején lévő kéve, - a lovas – a széliránynak megfelelő nyugati oldalon legyen. Az után két méter széles gereblyével össze lett gereblyézve a tarló területe, hogy semmi se vesszen kárba. ( Ennek ellenére a szegényebb emberek a tarlót bejárva kalászgyűjtést végezte, s így a talált kalászokból nem egyszer egy-két zsák szemet gyűjtöttek össze.)

Ha a községben aratás mindenütt befejeződött, következett a behordás. A cséplés általában a házak mellett lévő gazdasági udvarokban történt. Nagyapám is odahaza csépelt, s így a gabonát is haza kellett szállítani. Az évente 80 – 120 keresztből álló gabonatermés hazaszállítása nagy munka volt, eztáltalában, 2-3 gazda összefogásával végezték, hogy minél gyorsabban lehessen az odahaza megkezdett asztagot betakarni, az esetleges eső abban kárt ne tegyen. Persze a kaláka munka azt jelentette, hogy nemcsak a nagyapámnak segítettek a sógorai (Hét sógora foglalkozott gazdálkodással) hanem ez kölcsönös volt. Ilyenformán legalább két hetet vett igénybe a behordás nehéz munkája.

A cséplés a kalákában történt úgy, hogy a lovak vontatták a házakhoz a cséplőgépet, az azt meghajtó villany vagy benzinmotort. Nagyapámnál villany nem volt, s így benzinmotoros cséplőgépet kellett fogadni. A cséplőgépes vámot kapott, meghatározott %-ot. A cséplőgép kiszolgálásához 12 – 14 ember kellett. Általában 5-6 család fogott össze, s addig nem pihenhettek, amíg minden családnak a cséplése be nem fejeződött. Nagyapám kis gazdaságában nagyon ritka volt az az esztendő, amikor megtermett az 5 tagú családnak egész évi kenyérre való búzája. Árpája is csak annyi termett, hogy 2-3 sertést tudjon felhizlalni. Eladásra nem jutott. A búza általában 7-9 q-t, az árpa 6-7 q-t adott holdanként. ( A jövő évi vetőmagot mindig félretette. )

Cséplés után következett a legizgalmasabb nap, vajon milyen lesz az éves munka eredménye, milyen lesz az új kenyér? Solymáron nem volt malom, ezért távolabbi malmokba mentek Pomáz, Zsámbék, Piliscsaba községek malmaiba lisztet őrölni, attól függően, hogy a korábban őrlők melyik malmot dicsérték a legjobban, hogy hol adják a legjobb lisztet.

Malomba menet előtti napon meg lett rakva a szekér búzás zsákokkal, és az üres lisztes zsákok is a kocsira kerültek. Hajnali egy-két órakor indult el a malom felé, hogy még reggel odaérjen, és még aznap sorra kerüljön, ne kelljen ott éjszakázni. Legtöbbször csak nagykésőn, sötét éjszaka került haza a szekér az új liszttel. A malmok vámőrlést végeztek, a búza tisztaságától függően a szemét %, a porlás valamint a vám levonása után egy mázsa búzáért 70 –75 kb. lisztet, és korpát kaptak. A kb. 60 kb. liszt között 0-s liszt és kenyérliszt is volt. A nullás lisztből is kétfélét kaptak, simát és grízest. A sima a főzéshez, az utóbbi a réteshez, a finomabb süteményekhez kellett. Ugyancsak egész évre elegendő búzadarát is hoztak haza a malomból. A gazdaasszony öröme azonban csak akkor volt teljes, ha a másnap végrehajtott kenyérsütés után finom, fehér foszlós új kenyér került az asztalra.

Nagyapám gazdaságának jelentős részét képezte a gyümölcstermelés, ami nyáron is jelentős munkák adott. Június elejétől érett az eper, a cseresznye, majd a málna, ribizke, meggy.

Legnagyobb nyári munkaidőben is időt kellett találni arra, hogy a gyümölcs akkor kerüljön leszedésre és piacra, amikor az a legjobb érésben van. Erre legtöbbször délután került sor, s a gyümölcsöt féderes kocsival szállították haza, ahol az ki lett válogatva, papírral bélelt kosarakba téve a piacra előkészítve, hogy másnap korán hajnalban a budapesti piacra elindulhasson.

Volt olyan hét, amikor minden nap kellett a piacra menni, attól függően, hogy milyen gyümölcs érett, és mennyi volt a termés. Ha sok volt, akkor saját kocsival ment nagyapám és nagyanyám a piacra. Ilyenkor hajnali 2-3 órakor indultak, attól függően, hogy melyik piacra mentek. Legtöbbször a Szénatéri, Krisztina-téri, a Lehel téri, az Óbudai piacot, vagy éppen a Nagy csarnokot keresték fel, aszerint, hogy melyik gyümölcs után melyik piacon nagyobb az érdeklődés. Ezt hosszú évek során tapasztalták ki. Ha kocsival mentek, legtöbbször a kocsiról történt az árusítás, Ilyenkor legtöbbször délután 1-2 óra tájban érkeztek haza, s rövid ebéd után újból kimentek a gyümölcsösbe, a következő napi piacra valót leszedni. Ha nem volt érdemes saját kocsival menni, akkor olyan gazdát kellett keresni, aki a 2-3 kosár gyümölcsöt a saját kocsijával elvitte, s a nagymamám vonattal, vagy a buszjárat beindítása után esetleg autóbusszal indult a piacra, ahol a kosarakat átvette, és a piacon árusította. Ilyenkor is csak 1-2 óra tájban érkezett haza a piacról.

A harmincas évek közepétől nehéz nyári munka volt nagyapám részére a permetezés. A gyümölcsösökben, a harmincas években szaporodtak el az araszoló hernyók. Ezek ellen kellett a legtöbbet védekezni, amihez különféle arzénes permetezőszereket használt. Az őszibarackokat nikotin és kvasszia szappanos szerekkel permetezte. Többször használta a bordói levet (Rézgálic, oltott mésszel keverve.)

Nagyapám járatta a “Magyar Gyümölcs” cimű szaklapot, s igyekezett az abban olvasottakat hasznosítani a munkájában.

A permetezés során általában 2 hektós fahordóban keverte össze a permetlevet, s hátipermetezőt használt. Ezt a permetezést évente 4-5 alkalommal meg kellett ismételni, ha azt akarta, hogy egészséges gyümölcsöt tudjon eladni.

Őszi munkák:

Az őszi munkák a betakarítással kezdődtek. Igy a burgonyaszedés volt az első munka. A kapával kiszedett burgonyát zsákokba rakták, majd odahaza kiteregették, szárították, válogatták aszerint, hogy étkezési, vetési, vagy éppen a malacok részére etetési célt szolgált. Utána a pincébe került, megfelelő külön – külön rekeszekbe. Nagyapámnak évente általában 15-20 q. burgonyája termett. Ebből néha eladásra is jutott, ha az átlagosnál jobb volt a termés.

A kukorica betakaritáshoz szintén segítséget kellett igénybe venni. 2-3 ember végezte a kukorica törését, s nagyapám kocsival szállította haza, naponta 2-3 fuvarral. Este került sor a kukorica fosztására. Ilyenkor összegyűltek a szomszédok, fiatalok, öregek, körbeülték a kocsiszínben felhalmozott kukoricahegyet és víg énekszó, mese, vagy éppen pletyka mellett folyt a szorgos munka. A kukoricafosztás során az egészséges csöveken 2-3 levelet hagytak meg, aminek segítségével nagyapám, meg 1-2 hozzáértő szomszéd a kukoricát másfél – 2 méter hosszú koszorúba fonták, amit részben a padláson, részben az eresz alatt elhelyezett erős farudakra akasztottak fel. Ilyenkor ősszel a község házai sárgák voltak a kukorica fonatoktól. A kisebb csöveket teljesen lekopasztották, ezeket a padláson felterítették. A még zöld csöveket külön dobták, ezeket a lóval etették meg. Persze a kukoricafosztásnál való segédkezés nem volt önzetlen. A falusi ágyakban annakidején nem volt még matrac, vagy éppen rugós epeda. Az ágyakon egymáson két szalmazsák volt. Az alsóban szalma, a felsőben, amin aludtak pedig zsenge kukoricacsuhéj. Ezt a kukoricacső melletti zsenge levelet – ami egy évi használat során eltöredezett, tönkrement – minden évben pótolni kellett, Ennek jött el az ideje a kukoricafosztás során, amikor a segítő lányok és asszonyok a csövekről lekerülő válogatott szép leveleket külön csomókba összerakták, összekötözhették, és zsákban hazavihették. Ebből készült aztán az egész családnak az elkövetkezendő évre a kényelmes fekvőhely.

A marharépa szedése legtöbbször késő őszre maradt. A földön kupacokba összegyűjtött, kézzel kiszedett sáros répát kocsival hazaszállították, otthon kupacokba rakták. Ekkor következett a répa tisztítása. Ez abból állt, hogy késsel lekaparták róla a sarat, levágták a kisebb gyökereket, leveleit, majd a pincében egészen a mennyezetig érő kupacokba összerakták. A tehenek számára fontos lédús takarmányt képezett a marharépa, amit répavágó darálóval összeaprítva, pelyvával keverve kaptak naponta háromszor, egész télen át, s ez a jó tejhozamot biztosította.

Nagyon fontos őszi munka volt a búza vetése. Nagyapám legtöbbször kukorica után vetett búzát úgy, hogy előbb megtrágyázta a földet, majd felszántotta. A búzának október elején a földbe kellett kerülnie. (A vetés a tavaszi árpa vetéséhez hasonlóan történt.)

Nagyapám gazdaágában fontos szerepet játszott a téli gyümölcs – így különösen a többféle alma és körte – termelés. A gyümölcs megszokott érési idejében került szedésre. Ezt általában abból lehetett megállapítani, hogy az alma, illetve körte magja barnulni kezdett. A téli gyümölcsöt alapos válogatás után ládába rakták. Télire csak hibátlan, ütéstől, kukactól, gombától mentes gyümölcsöt tettek el. Nagyapám a harmincas években – a “Magyar Gyümölcs” c. szaklapban leírtak alapján mintegy 120 “Hollandi ládát” készített fenyőfából, amelyekbe 10 kg. Gyümölcs fért, és amely ládákat egymásra lehetett állítani. Ezekben a ládákban a gyümölcs megfelelően szellőzőt, könnyen szemmel lehetett tartani az esetleges hibásokat.

A szőlő szüret az év emlékezetes eseménye volt. Ilyenkor szintén összefogtak a szomszédok, rokonok, s 10-15 résztvevővel, legtöbbször egy nap alatt végezték el ezt a munkát. A szőlőt egy-két kocsifordulóval haza is szállították, majd este kölcsönkért szőlődarálóval le is darálták.

A darálás során megkóstolt mustból már következtetni lehetett arra, hogy jó lesz-e a bor.

Nagyapám évente 4-5 hl. bort készített. A ledarált szőlőből leszűrt must után visszamaradt törkölyre vizet öntött, abbol készült erjedés után a csiger bor, ami gyengébb minőségű volt, de a mezőgazdasági munkáknál jól oltotta a szomjat.

Nagyapám valamennyi vetetlen földjét ősszel mélyen felszántotta. A mélyszántás után a talajt nem egyengette el, hogy az jól átfagyjon, tavaszra porhanyós legyen.

Télen sem pihent a gazda és a ló. Az udvaron felhalmozott egész évi trágyamennyiség kiszállításának következett el az ideje. A fagyos téli napokon lovas kocsival szállította a trágyát a távoli földekre, havas napokon lovasszánon a hegyoldalakon lévő gyümölcsösökbe. A földeken a trágya kupacokba lett összerakva, s csak tavasszal a szántás elött került szétszórásra, hogy ki ne száradjon.

Ha a földeken nem is volt télen nagyobb munka, a parasztcsalád télen odahaza is megtalálta a maga elfoglaltságát. Ezek a téli napok és esték emlékezetes eseményei a család életének.