Solymári hagyományok
egy-egy család visszaemlékezései tükrében. (1997/1998) Bevezetés 1973 őszén vetődtem Budapestről Solymárra, és itt kezdtem otthont építeni. Először szokatlanul csengett a fülembe a sváb beszéd, de énekeiket hallgatva, viseletüket látva feltárult előttem egy meleg, végtelenül emberi közösség élete, akik bár számomra idegen nyelven beszéltek, de hazaszeretetükkel, semmivel sem maradtak le a magyarul beszélők mögött, kultúrájuk, összetartozásuk példamutató lehet mindannyiunk számára, hogyan lehet megmaradni és alkotni rossz körülmények között, sorscsapások ellenére. Habár többen végeztek gyűjtőmunkát e témában, megpróbáltam adatközlőimtől azokat az ismereteket összegyűjteni, amelyek nélkülük talán a feledés homályába merülnének, s egyben megpróbáltam a jelenleg ismert szimbolikus tartalmukat is feltüntetni, melyet a solymáriak már nem is ismernek. Amikor a számadatok közlésére vállalkoztam, vagy dalok, versek ismertetésére, mindenkor felhasználtam a már e tárgyban kiadott könyvek adatait. Köszönet illeti mindazokat, akik e munkában segítséget adtak vagy személyes elbeszélgetésükkel, fényképeikkel, vagy saját gyűjtőmunkájuk közreadásával, melyet én is tanulmányozhattam. Az ő neveik és műveik felsorolását az irodalom-, és képjegyzék tartalmazza. Mivel a hagyományok szorosan kötődnek a katolikus vallás liturgiájához, főleg azokra az adatokra terjesztettem ki a gyűjtést, melyek a népi emlékezetben megmaradtak. A teljesség igényével e helyen nem élhettem mivel nem is ez volt a feladatom. Solymár, 1998.
Családi hagyományok Solymáron /1/ Már a kisgyermek megszületését megelőzően legnagyobb gond a keresztanya kiválasztása. Általában a fiatalasszony keresztanyjának a lányát kérik fel erre a tisztségre. A felkérést mindenki nagy megtiszteltetésnek tartja, és el is vállalja. Az 1946-os kitelepítéskor a sváb lakosság 50 %- át kitelepítették, sok család kettészakadt. Azokban az években el kellett térniük a hagyományoktól, és távolabbi rokonokat, ismerősöket tiszteltek meg a felkérés sel. A több gyermekes családokban ugyanaz a személy az összes gyermek keresztanyja. A gyermek születése után, tíz napon belül meg kell őt keresztelni. Ez alatt az idő alatt nem szokás a gyermeket és édesanyját meglátogatni, sem a gyermeket a házból kivinni. Ha a gyermek beteg a pap azonnal eljön és megkereszteli. A gyermekágyas asszonyt hat hétig óvják, ápolják. A gyermek keresztanyja három napig hoz ebédet a gyermek édesanyjának, szép cseréptálban, kendőbe kötve. A szokásos menüt szigorúan betartották. Két napon át tyúkhúslevest és forgácsfánkot, Az egyik napon a hagyományos tyúkleves volt, finom tésztával, a másik napon az un. becsinált csirkeleves, zsemlegombóccal. A harmadik napon borlevest és kuglófot vitt. Régen az asszonyok otthon szültek. A községnek volt bábája, később orvosa is. A szülésnél az édesanya, a nagyanya és szükség esetén a férj is segédkeztek. / A férj tartotta a lámpást, amíg a bába ellátta az édesanyát. Erre azért volt szükség, mert ekkor még sok helyen csak petróleumlámpa volt. / A kereszteléssel kapcsolatos szokások között szerepelt, hogy a keresztanyát anyja vagy nagyanyja figyelmeztette, hogy végezze el a szükségét közvetlenül a keresztelő előtt, mert ha nem teszi, ágybapisilős lesz a kisgyerek. A keresztanya és férje a keresztapa, életre szóló védnökséget vállalnak a kisgyerek felett. A keresztelő napján a gyermek anyai nagyszülei ünnepi ebédet adnak, amelyre meghívják a keresztszülőket, a szülésznőt, vagy bábát és annak férjét is. Az ünnepi menü az alábbiakból áll: Tyúkleves zsemlegombóccal (Einmochknedel), torma főtt hússal, káposzta benne főtt sertésdagadóval, rántott és sült húsok, rizs, petrezselymes burgonya, saláta és sült tejberizs (rizskoch) borsodóval és fánk. A gyermekágyas asszonynak csak a könnyű ételekből szabad ennie. A keresztanya a keresztelőre egy kis fehér ingecskét ad a gyermeknek, melynek nyakkivágása alá egy kis piros keresztet hímzett. (A piros szín a jelképtár szerint óvó, védő funkciójú, a kereszt jele is a keresztséget megelőzően már rontáselhárító funkciójú volt.) /4/205/ Ezen kívül a kislánynak fülbevalót, a kisfiúnak pénzt adtak ajándékba. Az ajándékot a keresztelő során bekötötték a kisgyermek pólyájába, ahol a keresztelő után találták meg szülök. Persze az ajándék értékét a keresztszülők anyagi lehetősége szabta meg. A keresztszülők az egyházi ünnepek alkalmából, húsvétra, karácsonyra mindig adtak a gyermeknek ajándékot. A kislánynak fejkendőt, a kisfiúnak ruhaneműt. Régen ez a fejkendő kockás gyapjúkendő volt. Nem helyben szőtték, hanem vásárolták. Amikor a gyermek első áldozó lett, a keresztszülei is elmentek a templomba megnézni. Régen a lányok viselete fehér népviseleti ruha volt, fehér köténnyel, fejükön mirtuszkoszorúval. Erre az alkalomra a fiuk is fehér ruhát kaptak. Az első áldozás után az elsőáldozók a plébánián, vagy az iskolában rendezett közös reggelin vettek részt, ahol tejeskávét és kalácsot kaptak. Bérmáláskor a keresztmama lánya vagy fia lehetett a bérmaszülő. Ezt a szokást a kitelepítés okozta kényszerhelyzet sokszor megváltoztatta. A bérmaruha is fehér volt, sötét selyem köténnyel, amely hímzett volt. Általában a leány anyja varrta és hímezte ki. (A fehér szín és a mirtusz mai napig a tisztaság és ártatlanság jelképe. /4/205, 235/ A fiatal lány ünnepi öltözéke az alábbiakból állt: 3-4 alsószoknya kikeményítve, ráncba vasalva, fehér harisnya / régen gyapjúból kézzel kötötték /, egyszerűbb alkalomra színes. A régi irattári adatok szerint Solymáron harisnyakötő műhely is volt, ez azonban 1740.- ben sajnálatos körülmények között leégett. /3/ Fekete spanglis cipő bársonyból, vagy bőrből. A felsőszoknya rózsaszín, halványkék vagy halványzöld egyszínű vagy apró mintás. Egy szoknyához 4 méter anyag kellett. Illatosra mosták, keményítették, ráncba vasalták. Anyaga transzperes nevű finom vászon volt. Buggyos ujjú fehér batiszt ingvállat viseltek hozzá és fekete hímzett bársony mellényt. A szoknyának csipkés kantárja volt, amelyet lyukacsosra hímeztek, és színes selyemszalagot fűztek bele. A már említett selyemkötényt hímezték, fejükre rojtos selyemkendőt / muschel / tettek, amely a vállaikat is befedte kissé. A bérmaszülő ajándéka imakönyv vagy nyaklánc, esetleg gyűrű volt, amelybe beírták / az ékszerbe bevésették / hogy “Emlékül” s a nevet és évszámot. A tehetősebb bérmaszülők a fiuknak zsebórát, - a háború utáni időkben karórát ajándékoztak. Persze a legtöbb ajándék a szerényebb összegbe kerülő festett gipsz Jézus vagy Szűz Mária szobor, esetleg szentkép volt. amit házioltárként az otthoni sublód szekrényen lehetett elhelyezni. A bérmálás után a bérmaszülő meghívta ebédre a bérmáltat, de már a szülei nélkül. Az ebéd a keresztelőihez hasonló ünnepi jellegű volt.
Már kisgyermekkorban is rendeztek a gyerekek farsangi bálokat iskolai osztályonként. maguk kerestek egy harmonikást, felkérték, hogy zenéljen, és maguk fizették ki a bérét. Az első bálok harmadikos korukban voltak. Ételt vittek magukkal, de málnaszörpöt lehetett venni. A gyermekek báljára magánházakban béreltek nagyobb szobát. A gyermekek bálja délután volt, este hétre haza kellett menniük. A nagyobb serdülőkorúak báljára a szülők is elkísérték a lányokat. A bálteremben körül székeken, padokon ültek a mamák és a vendégek. A lányok összefogódzva álltak, énekeltek, a fiuk pedig odajöttek táncra kérni őket. Akkoriban a polka, keringő volt a tánc. A nagyok bálján fúvószenekar adta a zenét. Ha a fiú kétszer felkért egy leányt, megszólták. Amikor a zene véget ért, a leány visszament a lányokhoz, a fiú pedig a fiúkhoz. A szünetekben a fiúk és a lányok is énekeltek. A fiúk a bálokon nézték ki maguknak a lányokat. Ha egy lány megtetszett, annak ablaka alatt fütyültek, mintha a fivéréhez jöttek volna. A lány kinézett az ablakon és kiszólt “Nincs itthon a bátyám!”. A fiú soha nem jött be. A lány fivérének a barátai mindig felkérték a lányt táncolni. /1/
A fiúk összegyűltek és mindenki felírta egy meghívóra a neki tetsző leány nevét. Felolvasták. Ha egy lányt többen szerettek volna meghívni, eldöntötték egymás között, hogy ki legyen a meghívója. A meghívót borítékba tették és elküldték a lánynak. feltüntették azt is, hogy ki a meghívója. A meghívott lány kezdte készíteni a báli ruháját. Ezen kívül vett egy szép batiszt zsebkendőt és belehímzett a sarkába egy virág girlandot és a fiú monogramját. A bál napján vágott egy szép rozmaring ágat a fiú részére és feldíszítette színes szalagokkal. Legalulra nemzeti színű szalag került. A lányos anyák már a kislányuk megszületésekor elkezdték nevelni a rozmaring tövet, hogy legyen majd miről ágat vágni, ha eljön az ideje. A báli meghívást visszautasítani udvariatlanság lett volna, ezért mindenki elfogadta, legfeljebb abban reménykedett, hogy úgyis felkéri más is. A meghívót elküldő fiú a bál napján eljött a lányért a lakására, aki a feldíszített rozmaringot ekkor varrta fel a fiú kalapjára. A bál után a fiú, a lányt haza is kísérte. Az est folyamán csokoládét, üdítőt vett a lánynak. Ezek a bálok az iskoláskorúaknál estig, a nagyobbaknál reggelig tartottak. Éjfélkor a baráti kör tagjait egyik lányos háznál megvendégelték vacsorával. Erre a vacsorára a fiuk házikolbászt és italt vittek, a lányok hozták a süteményt. A farsang volt a bálok ideje. Ekkorra tervezték a lakodalmakat is. Hamvazó szerda előtti kedd reggelig tartottak a bálok. Vasárnap este kimondottan a nőtlen és hajadon fiatalság részére rendezték a bálokat, míg hétfőn este a házasoknak. Este 8-kor kezdték, hajnali 5-ig tartott, harangszóra vége lett. Vagy délután 4 –7.-ig bál volt, utána hazamentek vacsorázni és este 8 után visszajöttek, táncolni. A tánc rendjére mindig vigyáztak. Először balról táncoltak a teremben, azután jobbról. Azok is eljöttek a bálba, akik valamiért nem táncoltak, például gyászoltak. Ők hátrébb álltak és figyelték a táncolókat. A szülők, nagyszülők körben ültek. Farsangkor a nézősereget is megtáncoltatták a rokonok, ismerősök. A hétfői, a házasoknak tartott báloknak különös jelentősége volt. Ez volt az un. kukoricatánc, mert az volt a hiedelem, hogy aki farsang hétfőjén nem táncol annak kicsi lesz a kukoricatermése. De azért is fontos volt ekkor táncolni, hogy egészségesek legyenek, és még sok egyéb okra hivatkozva. A farsang hétfői bálnak volt még egy fontos szerepe. Ez alkalommal a barátok és ismerősök vállukra emelték az elmúlt farsang óta házasságot kötött férfiakat és nőket, és a zenekari emelvény elé vitték, mely alkalommal a zenekar háromszor tust húzott. Ez az eset a bál során annyiszor előfordult, ahány fiatal házaspár volt jelen a bálon. Persze ez nem volt olcsó mulatság, mert ilyenkor illett a résztvevőket borral megvendégelni. A hétfői bálnak volt egy vidám színfoltja is, mert egyes férfiak és nők különféle maskarába öltözködtek és úgy vettek részt a mulatságban, a vendégek nagy hahotája mellett. / A tánc egészség megóvó szerepét ma már a természetgyógyászat is kimondja, mert harmóniába kerül a test és a lélek a zene segítségével. / Minden bálon volt háromszor hölgyválasz is, ilyenkor a lány kimutathatta, hogy ki tetszik neki. / Ismét megjelenik a bűvös hármas szám. / A bál alkalmából a termet szépen feldíszítették papír girlandokkal, utóbbi időben léggömbökkel. A szünetben bejött egy gyümölcsárus, amikor lehetett narancsot kapni, azt árult. Ebből a fiuk vettek a lányoknak. A kibontott narancs illata betöltötte a báltermet. A bál végét jelezte, amikor a vendéglős is bejött a feleségével táncolni. Ebből mindenki megértette, hogy záróra. Esetleg volt két-három ráadás, de utána mindenki szépen hazament. A szerelmek farsangkor szövődtek. A báli időszak végét kedden mégis a fiatalok zárták le azzal, hogy a fiúk nagyobb csapatokban felkeresték a lányos házakat, úgymond; bort felmérni (amit annakidején a fináncok szoktak végezni) és ilyenkor betértek a ház pincéjébe is, ahol a bor mellé disznótoros termékek is kerültek. Persze, amíg valamennyi érdekelt lányos házat végigjárták, a hangulat emelkedettebb lett, a falu pedig víg nótázással búcsúzott a báli szezontól. Különösen a házasoknak nem kis gondot okozott, hogy melyik bálba menjenek el. Ugyanis hét kocsmában volt bálterem, ugyanakkor négy fúvószenekara volt a községnek, akik úgyszólván minden héten rendeztek valamelyik táncteremben bált. Igen nehéz volt a válogatás, hogy melyik kocsmárosnak fogadják el a meghívóját, mert sem a rokoni vendéglőst, sem a zenekart nem akarták megsérteni azzal, hogy nem jelennek meg a rendezvényükön. Elérkezett a farsang vége, megkezdődött a böjti időszak. A böjti időben tilos volt táncolni. Pénteki napon tilos volt húst enni, udvarolni. Ebben az időszakban végezték az olyan munkát, mint a tollfosztás, babválogatás, kenderfonás. Egy-egy fiú már eljött a tollfosztásra beszélgetni, évődni. Az ilyen alkalmakat lányos házaknál szokták általában rendezni. Szerették volna kiugratni a fiúból a vallomást. A fiú rokonai is megpróbálták valamilyen ürüggyel meghívni a lányt, hogy jobban összehozzák a fiatalokat, és kiderüljön tetszenek-e egymásnak vagy sem. /1/
Ha kölcsönös volt a vonzalom a két fiatal között, házasság lett belőle. Nem engedtek a fiataloknak hosszú udvarlási időt, ha bement a fiú a lányos házba, akkor hamarosan megkötötték a házasságot. A kérő helyett egy általa megbízhatónak tartott személy, pl. nagybácsi elment a lányos házhoz és a szüleitől megkérte a lányt, a fiú részére feleségül. Sok gondolkodási időt nem hagytak, mert ha a lány gondolkodási időt kért azt nemleges válasznak tekintették. Ha igent mondott, még egyszer eljöttek a fiú szülei a fiúval együtt, és kitűzték az esküvő időpontját. Általában nagy esküvőket tartottak sok vendéggel. A keresztszülők voltak a legfontosabb vendégek. A keresztapa volt a násznagy, ő fizette az esketést. Ajándékba egy szentképet, étkészletet adtak. A meghívott vendégek között bérmaszülők, bácsikák, nénikék, a keresztszülők gyermekei is jelen voltak a családtagokon kívül, és mivel egy családban 3-5 gyermek is volt, ez népes vendégsereget jelentett. A násznép a vőlegény házánál gyülekezett és imát mondtak a Szent Család tiszteletére, amit a vőlegény keresztanyja vezetett. Egy-egy gyerek verset is mondott, ez búcsúvers volt a legénysortól és a szülői háztól, köszönetmondás volt a felnevelésért. A szülők áldásukat adták a vőlegényre és ezután indultak el a menyasszonyért. A menyasszony már ünneplőbe öltözve várta a vőlegényt. Különös ékessége a mirtuszkoszorú, amelynek lehajló ága a szíve fölött egy kis koszorúban végződött. A menyasszonyi háznál is hasonló ceremónia zajlott le, őt is megáldották a szülei. Ezután indult a menet a községházára. Soha kétszer nem mentek ugyanazon az útvonalon. Ez a solymári utcák bősége folytán lehetséges volt. A templomba menő násznépet az utcán bámészkodók hada kísérte el, a férfinép mindenféle eszközzel üdvlövéseket adott le / régebben puskával, ma kulcs és gyufa, vagy egyszerű lisztes-zacskó elpukkantásával / járultak hozzá a jókedv fokozásához. A násznép férfitagjai pedig rozmaring ággal és szalagokkal feldíszített kulacsokból, üvegekből, borral kiválták meg a durrogtatókat, lövöldözőket. / a lövés is a termékenységvarázs szimbóluma. Ennek mai elkorcsosult utóda, amikor az autóban ülő, násznép az antennára szalagot köt és a falun végigmenve megállás nélkül nyomja az autó dudáját/. /4/179/ Az esketési szertartás után a fiatalok hazaérve a szülői házhoz, az ajtót zárva találják. A vőfélynek egy verset kell elmondania, amelyre kinyílik az ajtó. / A csukott ajtó is szimbolikus jelentésű. A régi életből az újba átlépni csak megtisztulás után szabad. A megtisztulási időt és folyamatot szimbolizálja a vőfély verse, amely kérés, és lerövidíti ezt az időt. (X) a násznagy és vőfély kifejezést csak megértés kedvéért használom, a sváb nyelvben nincs ilyen. A keresztanya = Koul./ Először a fiatal férj lépett be az ajtón, utána az ifjú hitvese. Ekkor rövid kínálás következett borral, aprósüteménnyel, majd mindenki hazament átöltözni, és a háziállatokat megetetni. Más volt a templomi, más a lakodalmi, és más a báli öltözék. Ha nyárra tolódott ki az esküvő ideje, az udvaron sátrat állítottak, az oldalát az erdőben vágott zöld gallyakkal készítették, alját sóderrel felszórták. Ide vitték ki a szentképet és a feszületet. Az asztalokat, székeket, padokat körberakták. A házban főztek. Az örömszülők gondoskodtak ételről, italról. Esküvő előtt egy héttel az asszonyok megkezdték a sütést. A lakodalom napjára egy asszonyt felkértek a főzésre, az ő irányításával készült az ünnepi ebéd. Solymáron nem volt szokásban a menyasszonytánc során a menyasszony részére pénzt adni, hanem minden meghívott vendég előre megvette az ajándékot (legtöbbször egy új család életében szükséges praktikus dolgot), amit az esküvő előtti napon elvittek a menyasszonyhoz, vagy vőlegényhez, attól függően, hogy mely család rokonságába tartoztak. Az étel feltálalása, és az italról való gondoskodás a fiatalemberek gondja volt. Az örömszülőknek fontos feladata volt, az esküvői ebéd elkészülte után, abból egy-egy adagra valót összecsomagolni, és úgy melegében, egy fiatalabb esküvői vendéggel elküldeni a rokoni, és ismerős fekvő betegekhez, akik az esküvőn nem tudtak résztvenni. De az ismerős súlyosabb betegek is kaptak ebből az esküvői ebéd csomagból. Nagy gond volt ennek a pontos névsornak az összeállítása, mert sokszor, ha valakiről megfeledkeztek, azt nehezen bocsátották meg. A tányérok leszedését a fiuk és a lányok közösen végezték. Az ülésrend megszabott volt. Középen ült a menyasszony, vele szemben ült az esketést végző pap, aki szintén hivatalos volt az esküvői ebédre. A menyasszony balján ült a vőlegény, mellettük kinek-kinek a keresztszülei, szülei, nagyszülei, nagybácsikái, nagynénikéi, többi rokonai, egyéb vendégei. Az ebéd kezdetekor a pap imát mondott. Az egyes fogások között tósztot mondtak, amely az ételről szólt. Az esküvői ebéd is rendszerint tyúklevessel kezdődött, amelybe rendszeresen marhahúst is főztek, hogy még ízesebb legyen. Ilyenkor is volt főtt marhahús tormával, de a legfinomabb az esküvői savanyú-káposzta volt, mert ilyenkor sokféle húst főztek bele. Az esküvői ebédhez tartozott a sült- és rántott húsok sokfélesége, köretekkel, salátákkal. A gyermekek külön asztalnál étkeztek. Ebéd közben is évődés, móka járta. A fiúk közül valaki ellopta a menyasszony cipőjét, amelyet csak pénzért adtak vissza. Mindenféle rossz, két ballábas kitaposott, ferdesarkú ócska cipőt, papucsot hoztak elő az igazi helyett, míg végül a menyasszony keresztapja hosszú alkudozás után pénzért kiváltotta az igazi cipellőt, és a menyasszony visszakapta jogos tulajdonát. A menyasszonynak, vőlegénynek nem volt szabad felállnia az asztaltól, csak ha már a sütemény következett, de még akkor is csak úgy, hogy a menyasszony keresztszüleinek a fia engedélyt kért a vőlegénytől, hogy a menyasszonyt megtáncoltathassa. De nem ám akárhogyan. Rozmaring koszorúval díszített kalapját letette a menyasszony elé az asztal közepére, s felszólította a menyasszonyt, hogy lépjen fel a padra, arról az asztalra, s a kalapon át, a koszorún át az ő jobb kezébe kapaszkodva lépjen le az asztalról, s adja neki az első “Drei Kristliche Ehretanz” -ot, vagyis három keresztényi tisztelettáncot. / Vajon nem egy új, megtisztulási folyamatot jelképez ez a szokás? A koszorú a megszentelődés, a magasra fellépés a padon, asztalon, a zöld koszorún át a hármas próbatétel, és a három tánc a feloldozás? Ma már csak találgatni tudjuk. Senki sem emlékszik rá. / A durrogtatók megkínálása a feldíszített kulacsból is rejt valami üzenetet. A rozmaring, a szalagok már átváltoztatták a kulacs tartalmát. Ez már nem közönséges bor. Ez már az ünnep megszentelődött itala. Gondoljunk csak a kánai menyegzőre! Erre utal egy másik adatközlő elbeszélése, hogy az ő lakodalmán vödrökben hozták be a bort. / Közben megérkezett a zenekar. Ezután a násznagy táncolt a menyasszonnyal, és csak ezután a vőlegény. Utána szép sorban mindenki táncolhatott a menyasszonnyal a násznagy irányítása szerint. Ezzel kezdetét vette az esküvői bál. Közben egyre hordták be a finomabbnál finomabb esküvői süteményeket. Este 7 - 8 között mindenki hazament az állatait megetetni, majd átöltözés után visszajöttek. Este 10 órakor a község legényei szerenádot adtak az ifjú párnak. Ők az udvaron maradtak és három éneket énekeltek az ifjú pár tiszteletére. A menyasszony és a vőlegény kimentek hozzájuk, majd az ének végeztével behívták őket. Süteménnyel, borral kínálták őket. Hármat táncolhattak a menyasszonnyal és a többi vendég lánnyal, asszonnyal, azután el kellett menniük. A hármas szám itt talán a múlt - jelen - jövő szimbóluma. /4/194/ A bál éjfélig tartott. Éjfélkor a menyasszonyt leültette a keresztanyja egy székre, és levette fejéről a mirtuszkoszorút, s fejét menyecske kendővel bekötötte. (Schopf). A koszorú levétele annak a szimbóluma, hogy meghal a leánysága és feltámad az asszonyisága. Ekkor a násznép elénekli az “Ehestandlied”- et azaz a házasságról szóló éneket.(L: Solymár története én néprajza c. könyv 291 oldala.) Eközben valaki “véletlenül” egy pohár vizet loccsant a menyasszony széke alá, s aki először észreveszi, felkiált: “Miféle víz az?”, a többiek nevetgélnek sugdosódnak: “a menyasszony bepisilt”! Itt is egy termékenyvarázslás bukkan elő: A víz, ami kicsalja a földbe vetett magból csírázó növényt, életvíz /./4/ Ekkor a mennyasszony mindenkivel táncol, először a rokonok, ismerősök, aztán a szülők és legvégül az ifjú férj, de őket nem hagyják soká táncolni, hanem ez alatt a zsebkendőjük végét összecsomózzák, korbácsot készítenek, és ezzel űzik ki őket a lakodalomból. / a csomókötés jelképes értelme az összetartozás, a megbonthatatlanság /. /4./49/ A pár elmegy és jó két óra múlva, jön csak vissza. Ekkor következik az éjféli vacsora. Többnyire csirkehúsból főtt korhelyleves és az ebédről megmaradt hideg sült hús kerül az asztalra, majd folytatódik a tánc hajnalig. Amikor felcsendül a harangszó, együtt imádkoznak a Szent Család tiszteletére. Ekkor leendő lakhelyére kísérik az ifjú párt nagy vidámsággal, zene és énekszóval. Az utcán levőket pedig süteménnyel és borral kínálják meg. A fiatal pár lakásához érve, egy vers kíséretében egy fiatal a földhöz csapja az egyik borosüveget. Minél apróbb cserepekre törik az üveg, annál szerencsésebb lesz a házasság. De félresikerül, ha az üveg egybe marad. A pártól elbúcsúznak. Véget ért a lakodalom. A menyasszony édesanyja egy kis rozmaring ágat rejt a menyasszony ágyába. / A rozmaring itt már szerelmi varázslás eszköze: segítse őket, hogy életük végéig szeressék egymást! / 4/237/ A megmaradt süteményeket pedig szétosztják a rokonok és ismerősök között. /1/
A kislányok számára már születésük óta gyűjtögette a nagymama, édesanya, a keresztmama a stafírungot, de a lány hímezte bele a monogramját, száröltéssel, színes fonállal, és egy kis virág girlandot. A lányok szobabútort, dunyhát, párnát, evőeszközt, egyéb használati tárgyat kaptak. A fiuk is kaptak saját ágyneműt, asztalt, szekrényt szüleiktől. Keresztanyjuktól szentképet, étkészletet.
Gyermekkorukban a kislányok maguknak készítettek rongybabát és azzal játszottak. Ha sikerült szép rongydarabkákat kikunyerálni a rokonoktól, akkor boldogan varrták a babaruhát. Az ablakpárkány volt a babaszoba helye, bogáncsból készültek a bútorok és még egy kis selyem ágytakaró és került a bogáncs ágyikóra. Faragtak maguknak pilinckát is / Pinckespühl /, egy kis árkon átfektették, egy lapos végű bottal rácsaptak, majd amikor felpattant, egy másik ütéssel messze vetették. Az győzött, aki a legmesszebbre tudta elütni a kis fadarabot. A serdülő tizenéves fiataloknak hétvégi elfoglaltsága a téli időszakban az un. “Spielgehen” című összejövetelek voltak a kedvelt szórakozásai, ami a fiataloknak az egymással való megismerését szolgálta. Egy 8 - 10 fős baráti társaság, fiuk és lányok vegyesen, szombatonként egy-egy leányos házhoz mentek előzetes beosztás alapján, ahonnan a szülők elmentek és a fiatalok kedvükre töltötték el a kellemes estét. Persze ezekhez az összejövetelekhez is megfelelő sütés, és egyéb előkészület járult. Ezeken a megbeszéléseken dőlt el az, hogy ki, kit fog a közeli báli időszakban a bálba meghívni. Télen a szobában játszottak. Egyik játéknak az. volt neve: “Szék ne mozdulj!”. Ezt úgy játszották, hogy egy kislányt leültettek egy székre, mögé állt egy fiú, rázni kezdte a széket, és azt kiáltotta, hogy “Szék mozdulj!” Ha a kislány nem volt elég fürge és nem pattant fel a székről, a fiú megcsókolta. A visszaemlékező kislány ettől úgy megsértődött, hogy azonnal hazaszaladt. A kislányok ugróköteleztek is. Kettő tartotta, egy meg ugrált. Ugróiskolát is játszottak. Ehhez összegyűjtötték a legszebb tányér-, és bögre cserepeket és azt dobták a földre rajzolt négyzetekbe. (Vajon nem az ősi szimbólum - szümbolon - cserép elevenedett meg újra? Hiszen egyforma cseréptöredéke csak az egy családban levőknek, vagy jó barátoknak lehetett, akik megosztották egymással). /4/ Télen a hidegben, a szobában malmoztak is. A nagyobb fiuk a bognárral csináltattak szánkótalpat, amire ülést eszkábáltak, lehetőleg kétszemélyeset, és szánkóztak. Mivel télen nem járt az utakon szinte semmiféle közlekedési eszköz, így a szánkózók vették birtokukba a község meredek utcáit és sötétedésig hallatszott vidám sikolyuk, kiáltozásuk. A földművelésből élő lakosság korán befogta a gyermekeket a mezei munkára. A marharépát, tököt, kukoricát, szőlőt lánynak, fiúnak egyaránt kellett kapálni, már 10 - 12 éves korától. A nagymama, aki nem beszélt jól magyarul, mert német iskolába járt, ilyen levelet hagyott otthon az iskolából hazatérő kislányának: “Kedves Maris vedd a kaba és jöz” ami azt jelentette: “Kedves Maris! Fogd a kapát és gyere utánam!” Ennek a családnak vegyeskereskedése is volt. Kenyér, papíráru, ecet, olaj, gyufa stb. volt a boltban. A nagypapa eladói és paraszti munkát is végzett. Az anyagbeszerző a nagymama volt. Megtermett a búza, kukorica, volt saját tehenük, így tejük is volt. A kenyeret maguk sütötték, mert volt miből. Tartottak birkát, a gyapjúját a nagymama maga fonta rokkán. Ebből a fonatból került a gyerekeknek horgolt sapka, rékli, harisnya, A gyapjúszövetet, kendőt is vették, termékeik eladásából volt pénzük. /1/ Ez azonban nem volt általános. A községben az asszonyok nagy részének téli elfoglaltsága a fonás volt, ugyanis minden házban volt rokka. Azonban mivel a községben kendert nem termeltek, a fonáshoz szükséges kendert a piacon vásárolták. Milbich Jánosnak volt egy szövőszéke, kenderfonalat ő szőtte meg, s ebből készültek a lepedők, szalmazsákok, ami a kelengye fontos kelléke volt. A kelengye beszerzését szolgálta a községben elterjedt libatartás. Az utcákon rendszeresen lehetett 15 -20 egyedből álló libacsapattal találkozni, melyek az árokparton legelésztek, és a patakokban fürödtek. E libák rendszeres megtépkedése adta az ágyneműhez való tollat, amit télen az asszonyok megfosztottak. (A tollak vastagabb részét kitépték, hogy a pihétől finomabb legyen az ágynemű.)
Betegség, gyász: Egyszer a visszaemlékező nagyon beteg lett gyermekkorában, gyomormérgezést kapott. Az orvos felhívta az édesanya figyelmét arra, hogy elérkezett a krízis ideje és fel kell készülnie a legrosszabbra is. Már előkészítették a fehér ünneplő ruháját, hogy abba temessék el, amikor megérkeztek osztálytársai a tanítónőjük vezetésével. Letérdeltek a külső szobában és imádkoztak a gyógyulásáért. A kis beteg erre a hangra föleszmélt és ettől kezdve jobban lett, majd meg is gyógyult. /1/ Nem a tökéletes szeretet gyógyítása ez a hagyomány? / Ha kisgyermek halt meg, vagy fiatal. akkor barátai, iskolatársai fehér ünneplőben mentek el a temetésre. Ott előimádkozó asszony vezette az éneklést, imádkozást. Ha idős személy halt meg, a fiatalok is sötét ruhában mentek el a temetésére. A halottat régen otthon ravatalozták fel, két éjjel virrasztottak mellette. A házban minden tükröt el kellett takarni. Temetéskor felkérik az énekkart a gyászszertartás alatti éneklésre. /1/ |