GYERMEKKORI VISSZAEMLÉKEZÉSEK A régi “lakáskultúra”
A címben említett lakáskultúra alatt a mai ember a modernül berendezett, nemes anyagokból épült és berendezett lakásbelsőket érti. Ez nem téveszthető össze, a gyermekkorom, a harmincas évek solymári lakásainak képével. Különösen eltérő, ha számba-vesszük, mai lakás takarítása és renbentartása, valamint a régi idők lakásának takarítási munkaráfordítását nézzük.
A padlósikálás Nyilván a kezdetben épült lakóházakban régen itt is voltak döngölt földpadlós szobák. Nem ezekről beszélek, mert az én gyermekkorom idején ilyeneket már nem láttam. A házakban gyalult fenyődeszkás, un. hajópadlós szobák voltak. A frissen gyalult hajópadló szépen mutat, de azon a legkisebb kosz, cipőnyom is meglátszik. Különösen akkor, ha a betérő sáros utcáról lép a lakásba. Márpedig a sáros utcákban annakidején nem volt hiány a községben. De nem voltak tisztábbak a házakhoz tartozó udvarok, istállók, kertek sem, ahonnan a gazda a szobába való belépés elött hiába törölte le a lábát a bejárati ajtó előtti, kukoricacsuhéból font lábtörlőbe, a cipője nyoma megmaradt a padlón.
Mivel a padló akkor nem volt még lakkozva, viasszal bekenve, hogy a tisztaságát fenntartsák, az asszonyoknak volt a feladata, legalább a hétvégén, de sokszor hétközben is a szoba felsikálása. Ez nem kis feladat volt, mert a vödörben lévő lúgos melegvízzel, térdelő helyzetben kellett először felmosó ronggyal egy elérhető területet benedvesíteni, majd azt gyökérkefével alaposan felsikálni, a koszos vizet feltörölni, és a végén kicsavart ronggyal feltörölni. Ha egy kézzel elérhető folttal végzett, akkor egy méterrel arrébb folyatta ugyanazt, míg a szoba felsikálásával nem végzett. Utána meg kellett várni, hogy a padló felszáradjon, majd be is lehetett lépni. Solymáron, - tisztelet a kivételnek, - csak nagyon kevés helyen volt az akkori időben szőnyeg, amit fel lehetett teríteni és ezzel a padló tisztaságát, megóvni. E helyett minden szatócsboltban lehetett futószőnyeg mintájú vastag tekercspapírt kapni, ami, ha nagyon vigyáztak rá, két - három felmosásnyi időre eltartott. Az ünnepek elött azonban minden esettre új papírszőnyeget vettek. (Még mindig előttem van, édesanyám felháborodott arca, amikor 1944. karácsonyán, az oroszok által igénybevett szobában másnap reggel az abban karácsonyra újonnan beterített papírszőnyeg teljesen összegyűrve, cafatokban volt. Nem értette meg, hogy az egész éjjel jövő-menő katonák, az ő takarítási munkáját nem becsülik meg eléggé.) A konyhák padlózata legtöbbször égetett téglaburkolat volt, amit ugyancsak fel kellett sikálni. Azonban e sikálás nehezebb volt, mert a falazótégla nagyon beszívta a vizet, s így a piszkot is nehezebb volt lemosni róla. De ahol a konyhák betonpadlózatúak volt, a beton helyenként rendszeresen kitöredezett, s igy ott a piszkot még nehezebb volt eltávolítani. A felmosás a háziasszonyoknak hetenként csak egy-két alkalommal adott munkát, de a sáros, poros utcák miatt a lakást naponta kellett felseperni, ami porszívó hiányában inkább csak a por felkavarásából állt.
Az ágyak megvetése Minden nap reggeli feladat volt az ágyak megvetése. Akkor még nem volt matrac, vagy epedarugós ágybetét a falusi lakásokban, hanem szalmazsákok voltak az ágyakban. A deszkából készült, kétszemélyes ágyak alsó deszkázata mintegy fél méterre volt a padlótól. Az ágyak első és hátsó oldaldeszkái mintegy 30 cm. magasak voltak. Minden ágyban két szalmazsák volt. Az alsóban legtöbbször ténylegesen is szalma volt, rajta a második szalmazsák, amibe kukoricacsuhét raktak, mert azon kényelmesebb volt a fekvés. Az ágyak megvetésénél ezt a felső szalmazsákot, a nyíláson ki kellett bontani, majd a kukoricacsuhét fellazítani, elegyengetni, és a nyílást visszacsomózva, rá került a lepedő. Mivel ennek a felső szalmazsáknak a magassága meghaladta az előtte lévő ágydeszka magasságát, a lepedőt és a szalmazsák elejét egy díszlepedővel letakarták. Ez különösen ünnepi alkalomkor volt ildomos, mert ez eltakarta a szalmazsákot, lepedőt. A finom, fehér vászonból készült díszlepedők közepén volt virágmintás keretbe behímezve a családi monogram, legtöbbször fehérszínű cérnával, ami általában a háziasszony stafírungjából származott, s igy az ő keze munkáját dicsérte. Az igy lepedőkkel borított szalmazsákra került egymás mellé a két párna, ugyancsak szépen fellazítva és megigazítva úgy, hogy a párna eleje, mely legtöbbször kötött csipkével volt diszitve, a látható oldalra került. Erre jött a dunyha, amely hosszában félbe volt hajtva, s igy nagy “A” betű módjára volt az ágyon hosszában, szépen elsimítva, a párnák tetejére elhelyezve. Persze, ha több ágy volt a lakásban, ezt a munkát minden ágynál el kellett végezni.
A nagymosás A háziasszonyok feladata volt a nagymosás. Ez sem volt olyan egyszerű, mint mostanában, hogy a ruhát betesszük mosógépbe, beletesszük a szükséges mosóport, majd az automatika beállítása után csak egy gombot kell megnyomni. (A mosógépek Magyarországon csak a hatvanas évek végén jelentek meg, amikor az újjáépítés befejezése után, a korábban háborús célokat szolgáló ipart átállították a polgári cikkek termelésére. Az ehhez nagyon szükséges vízvezeték is ebben az időszakban épült ki.) Annakidején a nagymosás napján reggel, a kútról meg kellett hordani vízzel a nagy üstöt, és abba begyújtani, hogy elegendő meleg víz álljon rendelkezésre. Célszerű volt e munkához szép időt kivárni, hogy a nagymosást az udvaron lehessen végezni. Mivel akkor mosópor még nem volt, lúgkő oldattal lágyították a vizet, hogy a mosáshoz használt mosószappan kellően habozzon. Ugyanis a mosáshoz csak mosószappant, meg gyökérkefét használtak. A deszkából készült mosóteknőbe beáztatták a szennyes ruhaneműt, majd a teknő oldalán elsimogatva, szappannal bedörzsölték, és gyökérkefével addig kefélték, amíg a benne levő koszos folt el nem tűnt. Persze a kefe nyomán nemcsak a kosz tűnt el, hanem a ruha anyaga is sokszor megsínylette. A mosás után egy másik teknőben, tiszta vízben a ruhát ki kellett öblíteni, majd alaposan kicsavarni, és kötélre akasztva szárítani. E szárítókötelek legtöbbször az udvaron voltak felszerelve, de sokszor a padláson is ki voltak feszítve, számolva az esős vagy téli időszakra. Ilyenkor kellett a “dagadt ruhát” a padlásra vinni. Persze ezzel a mosás nehéz munkája még nem fejeződött be. A száradás után következett a mángorlás és a vasalás.
Keményítés Ez a ma már divatjamúlt munka szerves része volt a nagymosásnak. Hogy a fehérnemű és más ruhafélék, asztalterítő, szoknyák, kötények stb. ne gyűrődjenek olyan könnyen, simább legyenek, a mosás után keményítős vízbe rakták. Ez abból állt, hogy legtöbbször az üzletben vásárolt keményítőt (de sokszor házilag készült krumpli keményítőt) vízben megfőzték, hogy zseléféle képlékeny anyagot kapjanak, és azt keverték az öblítővízbe. A keményített anyag a vasalás után jobban megtartotta a simasását, a ruha tartósabb is lett tőle, pl. a szoknyák ráncainak formája még egy áttáncolt éjszaka után is megmaradt.
A mángorlás Mángorló nem volt minden házban, sok helyen talán el sem fért volna, s ezért a legtöbb asszony az olyan ismerősökhöz, rokonokhoz, szomszédokhoz ment mángorolni, ahol olyan szerkezet volt. A mángorló egy nagyobb asztal méretű szerkezet, melyen az asztallap egy kb. 10 cm vastag sima keményfa lap volt, azon egy ugyancsak hasonló méretű másik lap feküdt. A két sima falap között mintegy 10 cm átmérőjű két darab fahenger volt, melynek egyikére (azon az oldalon, ahol a mángorlást végző asszony helye volt) elsimítva rátekerte a tiszta ruhát. Majd a felső lapot elkezdte húzni és tolni a két hengeren, mindaddig, amíg a rátekert anyag nem lett kellően sima. Hogy a mángorlás hatásos legyen, a felső lapon volt egy faláda, telerakva nehéz kővel, melyek kellő nyomást gyakoroltak a hengerre feltekert ruhára. Persze nem mindenfajta mosott holmit lehetett mángorolni. Erre főként a sima anyagoknál került sor. Így pl. a lepedők, törülközök, dunyha és párnahuzatok stb. esetében. Külön tudomány volt a solymári nők kötényeinek a mángorlása, mely kékfestő anyagból, igen erősen kikeményítve került a mángorlóra, s ezt addig kellett kezelni, míg ragyogó fényes nem lett. Mikor a villanyt bevezették, rájöttek arra, hogy a kiégett lámpaizzók is alkalmasak a kötények fényesítésére. Ezt az új módszert főleg azok használták, akiknek nem volt mángorlójuk.
A vasalás Szoknyát, inget, pl. nem lehetett mángorolni, ezeket vasalni kellett. A vasalás sem volt olyan egyszerű, mint manapság. Mivel csak széntüzelésű vasalók voltak, a vasalóba először faszénparazsat kellett rakni, arra jött a hideg faszén, majd a vasalót addig kellett lengetni, szellőztetni, míg az egész tartalma izzani nem kezdett, s a vasaló kellően fel nem melegedett. Ezután lehetett kezdeni a munkát. Mivel ezeken a vasalókon nem volt hőfokszabályozó, bizony sokszor előfordult, hogy a fehérneműn megmaradt a vasaló talpának jellegzetes barna nyoma. Külön hozzáértést kívánt az asszonyok szoknyáinak a vasalása. Az egyes ünnepi alkalmakhoz szükséges 3-4 alsószoknyát, meg a tetejére kerülő ünnepi szoknyát úgy kellett vasalni, hogy egyenlő számú, és méretű ránc, keletkezzék rajtuk, mert különben nem lehetett volna egymásra felvenni. E célból a kimosott szoknyákat először simára vasalták, majd az egész asztalon kiteregetve, elkezdték a ráncokat egymás mellé rakni. Minden ránc közzé valami tiszta, nehéz eszközt - legtöbbször kést, villát - helyeztek, mégpedig minden szoknyában hasonló számban, hogy egyenlő mennyiségű ránc keletkezzék. Kivétel maradt a szoknya eleje, ahova nem került ránc, mert ezt a részt takarta a kötény. amit a mángorlás után még vasalni is kellett, mégpedig olyan mintájú részekre, ami a szoknya ráncaihoz illett. Az igy vasalt szoknyák ráncait, tűvel átszúrva, cérnával összefogva úgy rögzítették, hogy azok megmaradjanak. A kész szoknyákat, az erre a célra szolgáló sublód fiókjaiba rakták, egymás tetejére, hogy a megfelelő báli, vagy egyéb ünnepi alkalmakkor rendelkezésre álljanak. A faszenes vasalóval való munka nem volt veszélytelen, mert hosszabb idő után fejfájás, szédülés jelentkezett, ami a keletkezett szénmonoxid következménye volt. Ilyenkor rendszerint abbahagyták a munkát. Ennek kiküszöbölésre voltak acélmagú vasalók is, ahol egy tömör acéldarabot izzásig forrósítottak a kályhában, s azt egy erre a célra szolgáló szerszámmal helyezték el a vasalóban, ami sokáig forrón tartotta azt. Ennek az volt a hátránya, hogy a vasaló lassan kezdett kihűlni, s akkor a benne lévő vasat újból be kellett tenni a kályhába izzitás céljából.
A meszelés: A harmincas években Solymáron a házak zöme még fehérre meszelt volt. (Később kezdett divatba jönni a kőporból készült nemes vakolat.) A meszelés is nagyrészt az asszonyok feladata volt. E munka kétféle részre oszlott. A házak külső falait úgy a lakóházakat, mint a gazdasági épületeket évente (legtöbbször kétszer, húsvét és a búcsú elött) végigmeszelték, ezzel egységes képet adva a községnek. Az úrnapi körmenet útvonalába eső házakat úrnapja elött is meszelték. A külső meszeléssel egyidejűleg végezték el az istállók, ólak belső kimeszelését is. A nagyobb munka a lakás-belső, a szobák, konyhák meszelése volt. Ezt évente legalább egyszer, nyári időben, búcsú elött illett elvégezni, de sokan tavasszal, a húsvéti ünnepek elött is meszeltek. E munka nem volt egyszerű. Először teljesen ki kellett üríteni a szobát, a falakat leporolni, majd a padlót teljes egészében letakarni papírral. Az oltott meszet külön vödörben kellett vízben feloldani, majd megszűrni, hogy ne legyen darabos. A szobai meszeléshez kis kék festéket is kevertek a mészbe, mert ezzel a falak szebb szint kaptak. Először a plafont meszelték le, majd az oldalfalakat. Délre már kiderült, hogy sikerült e a munkát foltmentesen elvégezni, mert ha kifogásolható volt a minőség, újból át kellett meszelni az egész helyiséget. Azután fel kellett sikálni az egész szobát, a már említett módon, s ha már száraz volt a padló is, akkor lehetett a bútorokat a szobába visszavinni. Ez alkalmat kihasználva, valamennyi bútor leporlására, lemosására is sor került. Ugyanakkor történt az ágyak szalmazsákjainak a felújítása. A szalmazsákokat kiöntötték, ha szükségesnek látszott, a kiürített szalmazsákokat kimosták, megszárították, megmángorolták, majd friss szalmával feltöltve kerültek vissza az ágyakba. Ez az idő volt alkalmas, a felső szalmazsák kukoricacsuhéjának a kicserélésére. Az új csuhét még ősszel a kukoricafosztás idején gyűjtötték, mégpedig a csövek belső részéről, mert az lágyabb volt. Zsákokban tárolták, várva az alkalmat, hogy az ágyakban felhasználják. Ha nem volt öreg a kukoricacsuhé, akkor a régit kimosták, majd füves területen kiteregetve megszárították, hogy estére az ágyakba visszatehessék. Sokan a kukoricafonatok fonott részét tették félre, amit ilyenkor felbontottak, vízben áztattak, megszárítottak, és ezt használták fel a szalmazsákokba, mert lazább volt. (Hadd írjak le, egy ilyen alkalommal történt “tragédiát,” aminek szemtanúja voltam a negyvenes évek elején, a két község határán lévő vasúti gyalogátjáró mellett. amikor délben Pilisvörösvárról jöttem haza gyalog. Az ottani vörösvári ház asszonya, a ház udvarán lévő részen szárította a szalmazsák kukoricacsuhé tartalmát, amikor a távolból közelgő forgószél “mintha füstokádó nagy kémény szaladna”, egyenesen a kiteregetett csuhé fölött vonult el, valamennyi levelet felkapta, felszívta a magasba, majd az egészet szétterítette a pilisvörösvári tavak környékére, ahova lebegve érkeztek vissza a földre, a jobb sorsra váró kukorica levelek, a háziasszony jajveszékelése és siránkozása közben. Persze a meszelés nem kis fáradságot okozva megismétlődött a konyhában, a lakás másik szobájában (ha volt). Megjegyzem, hogy a harmincas években kezdett divatba jönni a lakások festése, amit ugyancsak a háziasszonyok különféle kartonlapokon kivágott minták alapján, a falhoz tartva, a kivágott résen ecsettel felhordott festékkel végeztek. Ezt fejlesztették tovább a negyvenes években a szobafestők, akik már nagyobb hozzáértéssel vállalták a szobák, konyhák festését, s ezzel megszabadították az asszonyokat a meszelés nehéz munkájától.
Szappanfőzés A harmincas években is nagyon meg kellett nézni, hogy az emberek mire költik a pénzüket. A drága mosószappant nem mindenki tudta megvenni, s ezért igen sok háznál saját maguk főzték a szükséges mosószappant. Pipereszappanról nem is beszélek, mert ilyet nem használtak, e célra a mosószappan is megtette. Hogy mennyire általános volt a házi szappanfőzés, bizonyítja, hogy a solymári iskolában, a harmincas években a szappanfőzést a gyerekeknek is tanították. Tulajdonképpen csak a boltban kapható olcsóbb szódát, vagy lúgkövet kellett venni melyek oldata a szappanfőzés egyik alapanyaga. De ha valaki spórolt, lúgos vizet fahamuból is készíthetett, ha a vödörbe, amelyben a fahamut gyűjtötte vizet öntött és pár napig ázni hagyta. Az igy keletkezett lúgos vízben kellett az állati zsiradékot, (faggyút, avas sertészsírt stb.) az udvaron lévő üstben kifőzni. Amikor a főzés kész volt, az üst tartalma kettévált, a víz tetején lévő színszappant ki kellett venni, leszűrni, majd valamilyen edényben, deszkán, tepsiben stb. megszikkasztani. A megdermedt szappant aztán dróttal a szükséges méretű darabokra lehetett vágni, és levegőn megszárítani. Ez a háziszappan, (ha a háziasszony az arányokat jól eltalálta) ugyanolyan jóminőségű volt, mint a boltban vásárolt drága mosószappan. A szappanfőzést azért végezték az udvarom, mert annak “illata” a lakásban nem volt kívánatos.
Fűtés Ma, amikor a fűtés bekapcsolása egy termosztát minimális eltekeréséből (és később a gázszámla kifizetéséből) áll, el sem tudjuk képzelni, hogy régen a meleg előteremtése mennyi munkába, időbe és pénzbe került. A szobák fűtése, valamint a mindennapi többszöri főzéshez szükséges előkészületek már az egész év folyamán tartottak. Igy már korán tavasszal kezdték el a gyümölcsfák tisztítását metszését, a málna, szőlő és egyéb bokrok ritkítását, melyeknek rőzse hulladékát összegyűjtötték, megfelelő hosszúságúra (hogy a kályhákba beférjen) felaprították, majd dróttal csomókba kötve az udvaron tárolták. E nyáron át való tárolás azért is előnyös, mert közben alaposan megszárad és könnyen megnyújtható. Ez az alágyújtós anyag úgy a konyhai tűzhelyekben, valamint télen a szobai fűtő kályhákban is mindennap szükséges volt. Erre lehetett a vastagabb fahasábokat rátenni, mert azok csak megfelelő parázzsal gyulladtak meg. A fahasábok parazsa már alkalmas volt, hogy erre szenet rakva, szénnel tüzeljenek. Nyilván e fahasábok előteremtése is kétféle módon volt lehetséges. Először fel kellett fűrészelni és hasogatni, a kertekben kitermelt száraz fákat, faágakat, ami ingyen volt. A hiányzó tűzifát meg kellett vásárolni, amit erdei ölfa formájában lehetett kapni, de akkor ezt is fel kellett fűrészelni. Felaprítva is árusították, ami viszont már elég tekintélyes pénzbe került. Nem beszélve arról, hogy a szenet meg kellett rendelni, azt kocsival leszállították, és az utcán lerakták. Ezt kosarakban be kellett vinni a szenes pincébe. Amikor ezzel is végeztünk, várhattuk a telet. Persze ez csak a szobai meleg előállítására, fűtésre vonatkozik, hiszen naponta a reggeli, az ebéd valamint a vacsora elkészítéséhez, melegítéséhez legalább háromszor kellett a tűzhelyet kitakarítani és begyújtani. A fa és széntüzelés azonban minden nap rendszeres többlet munkát is okozott. Ugyanis a begyújtás elött a korábbi hamut ki kellett szedni a tűzhelyből, ami részben porral járt, de a hamuból elég sürün a padlóra is került, tehát utána azt is fel kellett takarítani, nehogy az egész lakásban széthordják. Még egy jelentős eltérés volt a két fűtési mód között. Régen ugyanis a tűzrevalót előre kellett vásárolni, mikor még csak nem is tudtuk, milyen szigorú tél várható, vajon mennyi tüzelő fog fogyni. Ha ugyanis a szénből bizonyos mennyiség megmaradt, az a következő fűtési idényig elporladt. A szénporral nem lehetett fűteni, s igy azt ki kellett dobni. A régi és a mostani fűtési mód közötti igen lényeges különbség, hogy most csak a ténylegesen elhasznált gáz, vagy villany mennyiség után, utólag érkezik a számla, ami csak a ténylegesen felhasznált és mért energia alapján készült. A fentiekben, visszaemlékezésem alapján, az első világháború utáni fűtési és főzési módokról írtam. Még a XX. század elején épült házakban beépített konyhai tűzhelyek voltak, melyek alatt kemence is volt, valamint a kéménnyel egybeépített füstölő, amit arról lehetett megismerni, hogy a konyha közepe táján a mennyezet meg volt törve. Az előtte lévő konyhamennyezet magasabb volt, majd a mennyezet lépcsőszerűen süllyedt, amit egy tányértartó polccal takartak el. A mögötte levő mennyezeti részen pedig egy vaslemezajtóval lezárt beépített füstölő volt, ahol a disznóvágások során készített kolbászt, sonkát, szalonnát és más eltartani való húsféléket akasztottak, melyek a fűtés során keletkezett füstben konzerválódtak. Amikor a füstölnivaló be volt akasztva a kéményre, célszerű volt csak fával tüzelni. Főleg az illatos füstöt adó fenyőágak, és boróka égetése volt célszerű, mert ettől jobb aromát kaptak a húsfélék. A beépített kályha alatti kemencébe csak ünnepi alkalmakkor, vagy kenyérsütéskor fűtöttek be, amiben rőzsét égettek addig, amíg a kemence oldalfalai és téglaalja át nem forrósodtak. Ezután kiszedték a hamut, majd bekerültek a kenyértészták, valamint süteményes tepsik. Egyes alkalmakkor nagyobb darab húsokat, libát, vagy egyéb ünnepi ételeket is igy sütöttek. A beépített kályhákat a második világháború előtti időkben bontották le és áttértek a takaréktűzhelyek használtára. A házaknál történt kenyérsütés szokása is megszűnt, a tésztát inkább elvitték a pékekhez. Itt ugyanis szakszerűen sütötték meg a kenyeret, mert bizony a házi kemencék felfűtését nem tudták megfelelően szabályozni, az odahaza sütött kenyér sokszor túlsült, vagy az elégtelen fűtés miatt esetleg félig nyers maradt, hiszen a kemence felfűtése szakértelmet igényelt. Ugyancsak a második világháború elött terjedtek el a szobákban az öntöttvasból készült folyton égő kályhák. Ezeket már nem helyi kályhásmesterek készítették, hanem a Csepeli WM. művek öntöttvasból gyártotta. Ezeket meg lehetett tölteni szénnel, vagy brikettel és föntről meggyújtva, egész nap tartották a tüzet, folyamatosan fűtöttek, s nem kellett állandóan a tüzelőt rárakni. A Csepeli WM művek gyártmányait (kályhák, vasekék, szőlődarálók s más öntöttvas szerkezeteket) Milbich János homokfuvarozónál lehetett vásárolni, aki a gyárnak az öntödei homokot szállította, és igy összeköttetései révén itthon a gyár termékeit árusította. Itt meg kell említeni Schreiber (Sólyom) Mátyás kályhás mestert, aki a két háború között egészen 1950-ig Solymáron szép kivitelű, zománcos oldalú konyhai tűzhelyeket és szobai fűtő kályhákat gyártott, amik a gyári termékek konkurenciája felül nem kerekedett.
Világítás A húszas évek elején még nem volt villanyvezeték a községben, petróleumlámpával világítottak. A szobákban, általában nem a középen, hanem az asztal felett volt felfüggesztve a magasságában szabályozható nagy porcellán ernyős lámpa. A konyhákban a tűzhely közelében a falon volt egy felakasztható, de szükség esetén az asztalra is állítható petróleumlámpa. E lámpáknak volt egy kényes pontja, a lámpaüveg, amely egyrészt igen könnyen eltörött, másrészt, ha a huzata nem volt kellően szabályozva, kormozott. A korom miatt a lámpaüveget sűrűn kellett tisztítani A lámpákba majdnem minden nap kellett a petróleumot a mintegy 2 literes kannából utána tölteni. Ez is kényes művelet volt, egyrészt csak hideg lámpába lehetett tölteni a tűzveszély miatt, másrészt a petróleum átható szagát csak alapos, melegvizes kézmosással lehetett eltávolítani. E világítási módszert igen jól megismertem, mert 23 éves koromban vezették be az utcánkba a villanyvezetéket.
A házi oltár A múltban, kb. a II. világháború végéig volt általános divatban a házaknál az un. házioltár, amit az űnnepi szobában, annak főhelyén, az ottlévű sublód /fiokos/ szekrényen helyeztek el. A szekrényen fehér, csipketerítőn Jézus és Szűz Mária, vagy még egyéb szentek szobrait helyezték el, gyertyatartókkal szegélyezve. Azokban szentelt gyertyák voltak, melyeket általában csak halottak napján, vagy ha halott volt a családban, annak emlékére gyújtottak meg. A házioltáron virágváza is volt, melyben alkalmanként virágot helyeztek el. Az első ilyen virágcsokor, az un. májusi oltáron volt, amit május 1. előestéjén raktak ki. Karácsonykor ott volt a helye a tányéron nevelt búza közötti mécsesnek, valamint a karácsonyi angyaljárás során kapott virgácsnak. De karácsonykor a legtöbb házban kis betlehemet is készítettek, ami a főhelyre került. Ez néhol különféle épületmodellekből és figurákból áll, de sok helyen összecsukható, színes keménypapírból készült. Máshol meg ezek egyszerűbb formája, a kisjászolban fekvő Jézuskát ábrázoló baba, valamint körülötte a szent család. Ugyancsak itt volt a helye egy virágvasárnap szentelt barkaágnak, valamint az úrnapi körmenetben megszentelt kis koszorúnak. Az oltáron volt a helye családi imakönyveknek, valamint a rózsafüzérnek is, s ha volt, a bibliának. A témánál kell megemlíteni, hogy minden ház nagyobb szobájának ajtaja mellett (ahol ma a villanykapcsoló van) volt a szenteltvíztartó, melyben állandóan utánatöltöttek, a Vízkeresztkor a templomból elhozott és egész évben megőrzött szenteltvízből, amiből az édesanya a lefekvés előtti imádkozásnál a gyermekek homlokát kereszttel megjelölte. |