A rádiózás kezdetei

A Magyar Rádió az adásait a harmincas évek elején kezdte meg, s igy a tehetősebb lakosoknak módjában állt volna, ilyen készülékeknek a beszerzése. A legnagyobb akadály az volt, hogy a községnek csak kimondottan a központi részén volt villanyhálózat. Ahol volt is villany, a drága készülékeket a legtöbben nem tudták megvenni, s igy a technikának ez az újdonsága csak nehezen terjedt el. Jelentős volt azonban az un. detektoros rádiókészülékek terjedése, mert az igen egyszerű eszközöket, jóformán külön beszerezhető olcsó alkatrészekkel, egy kis ügyességgel sokan saját maguk is elkészíthették. Nagy előnye volt, hogy nem kellett hozzá sem villanyáram, sem elem, tehát külső energiaforrás nélkül működött. Nagy hátránya volt, hogy csak fülhallgatóval működött, a hangját nem lehetett felerősíteni.

Ilyen detektoros rádióhoz csak 1942-ben jutottam hozzá, mivel az utca nagy részében ekkor még nem volt villanyhálózat, meg kellett elégedni ezzel a kezdetleges műsorhallgatással, amely csak Budapest I. sz. adóját fogta. Mikor azonban 1944. december 25.-én, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, a detektoros rádió is egy csapásra elhallgatott, ugyanis ezzel a készülékkel csak a lakihegyi nagyadó erős sugárzását lehetett fogni. Ezt az adót Budapest bekerítésekor felrobbantották. Az 1945. május 1. -én újból megindított rádióadást sajnos a detektoros rádióval már nem lehetett fogni, mert ennek a kisteljesítményű adónak a sugárzása nem volt elegendő, hogy ilyen egyszerű készülékkel fogni lehessen.

A szovjet bekerítés idején a lakásban nem volt hiány a zenélésben, mert az ott elszállásolt szovjet katonák valahonnan, hadizsákmányként szereztek egy német, kurblis, tölcséres, gramofont, meg a hozzávaló lemezeket, amit egész nap hallgattak. Igaz, hogy a lemezek zöme német katonainduló volt, de más híján ez is megtette. A probléma az volt ezzel a gramofonnal, hogy rendszeresen tűt kellett cserélni, mert az hamar elkopott. Miután a hozzávaló tűk elfogytak, elkérték édesanyám varrótűit, melyek ugyancsak alkalmasak voltak a bakelit lemezek lejátszására. Mikor meg a varrótűk is elfogytak, illetve megkoptak, a leleményes katonák, a közelben lévő akácfák érett kemény tüskéit gyűjtötték össze, melyeket a végükön megfaragva ugyancsak be lehetett erősíteni a lejátszófejbe, s ezek ugyanolyan minőségű zenét szolgáltattak, mint a régi lemezek, hozzávaló kopott tűvel való lejátszása. A lakosságnak a nyilas időkben beszolgáltatott rádió-készülékét, (mintegy 40 - 50 db-ot), a háború után nem adhatták vissza, mert ezeket a szovjet katonák, már a bevonulásuk első napján mind összetörték.

Miután a háború útáni első időszakban rádiókészülékeket nem lehetett vásárolni, az emberek kultúrszomjukat az akkor divatba jött mikrobarázdás hanglemezekkel csillapíthatták. Ugyani az amerikaiak nagymennyiségű, mikrobarázdás hanglemezt ajándékoztak a Magyar Rádiónak, melyekkel különféle színházakban, előadó termekben, a nagyközönség részére mikrobarázdás hangversenyeket rendeztek, ahol a régi lemezekhez képest lényegesen jobb minőségben lehetett a nyugati zenekultúrát élvezni.

Ebben az időben kezdték gyártani az igen egyszerű néprádiót, amit aránylag olcsón, 330 forintért lehetett megvásárolni, igaz, hogy csak a Budapest I. és II. adóállomás műsorát lehetett rajta fogni. Ilyenformán a külföldi rádiók, az ilyen készülék tulajdonosok gondolkodásmódját nem tudták befolyásolni.

A hatvanas években jött divatba az elemes táskarádió, amit nagy protekcióval lehetett megvásárolni. Emlékszem, hogy a hatvanas évek elején még igen kevés embernek volt rádiója. Igy pl. az 1953-ban játszott angol - magyar 6 : 3- as magyar győzelemmel végződött mérközés közvetítését, az ablakba kirakott rádió utján, a fél utca összegyűlt lakossága hallgatta, és izgulta végig.

A következő években a technika rohamos fejlődésének figyelemmel kisérése nem célom, hiszen minden évben, új elektronikus híradástechnikai készüléktípus jelent meg, ami rendszeresen ámulatba ejtette az embereket. A technika diadalaként üdvö-zölték 1964-ben a tokiói olimpia televíziós közvetítésének a megszervezését, amit akkor két órás idő- eltolódással egész Európában fekete - fehér képernyőn lehetett nézni. Ugyanis, a felvett filmet hangsebességnél gyorsabb vadászrepülőgéppel szállították Tokióból Moszkvába, ahonnan a képet műholdra lőtték fel, és a műhold adását egész Európában lehetett venni.