Levente mozgalom

Magyarország XX. századi történelmének legsötétebb szakasza a trianoni békeszerződésnek 1920. június 4. -i. aláírásával kezdődött. A békeszerződés alapján elvesztette területének 2/3-ad részét. Jelentős magyarlakta területet kaptak az újonnan létrejött szomszédos országok, s ez a Duna menti népek ellentétének forrása lett. Az ellentétet a magyar uralkodó osztály soviniszta, revíziós politi-kája is szította. Az ország igen nehéz gazdasági helyzetbe került. A korábbi egységes gazdasággal rendelkező ország a területek szétszakításával, a közlekedési vonalak, az egymásra utalt gazdaság megbomlásával nem tudott megbékülni.

Az ellenséges szomszédokkal körülvett országot kötelezték az általános hadkötelezettség megszüntetésére, s csak önkéntes jelentkezőkből álló, 35 ezer fős hadsereg tartását engedélyezték. Megtiltották a nehézfegyverek, ágyúk, tankok, repülőgépek gyártását s így az ország az ellenséges környezetben elvesztette védekező képességét.

E nehézségek áthidalására 1921-ben, hogy a lakosságot egy esetleges háborúra felkészítsék, a 13 évestől 21 éves korig bevezették a levente kötelezettséget. Valamennyi e korosztályba tartozó fiatalt, előzetes orvosi vizsgálat alapján kötelezték, hogy a lakóhelyükön rendszeres levente kiképzésben vegyenek részt. Aki ezeken a foglalkozásokon nem jelent meg, azt csendőrökkel vezettették elő. Egy ilyen elővezetés az illető számára emlékezetes maradt, ezért a leventék körében szigorú fegyelem uralkodott. Solymár leventeparancsnoka Kertész Ferenc, tartalékos százados, tanító volt, aki megfe-lelő tekintéllyel rendelkezett. A beosztott levente-oktatók általában hadviselt, altiszti ranggal rendel-kező pedagógusok vagy állami tisztviselők voltak. A kiképzés évi 10 hónapon át, legalább heti négy órai foglalkozást jelentett.

Önkéntes alapon voltak női leventék is, de Solymáron nem volt jelentkező.

A leventék a foglalkozásokon civil ruhában jelentek meg, azonban a katonasapkákhoz hasonló sapkát viseltek, melyre ünnepi alkalomkor liba szárnytollat tűztek. A foglalkozásokon katonai alaki kiképzést kaptak, megtanulták a fegyverek kezelését, gondozását, fapuskával, fa kézigránátokkal gyako-roltak. Kispuskával lövészeten vettek részt, ilyen versenyeket rendeztek. A lőtér a Várhegy déli oldalán lévő völgyben volt kialakítva, ahova felépítették az, un. “lövő házat”, mely egy helyi-ségből állt, és tetővel ellátott lőállásokkal volt ellátva. Mikor éleslövészet volt, a Várhegyre zászlót tőztek ki figyelmeztetésül a veszélyre. Hogy a leven-teéletet jobban megkedveltessék a fiatalokkal, külön-féle sport és kulturális versenyeket, lőgyakorlatokat, kirándulásokat rendeztek. Ezzel a katonakorban bevonulók már annyi honvédelmi és katonai ismerettel rendelkeztek, hogy a katonai kiképzés lényegesen könnyebb volt.

A leventéknek jelentős szerep jutott a község közéletében. Egyes ünnepi alkalmakkor zárt, katonás rendben vonultak fel. Ilyenkor nemcsak az említett libatollas sapka, hanem egységes ruházat is kötelező volt, ami fekete nadrágból és fehér ingből, levente-sapkából állt. Így az úrnapi körmenetben, a Hősök napján tartott felvonuláson katonás rendben vettek részt. Pl. a Hősök napi koszorúzási ünnep végén, az ünnepély vendégei, a volt frontharcosok, a hadiözvegyek előtt, az egyesített solymári, mintegy 50 tagú fúvószenekar által játszott indulók hangja mellett, díszlépésben elvonulva, tisztelegtek. A hús-véti ünnepek alatt a templomban a szent sir előtt díszőrséget álltak, óránkénti váltással. Ebben a díszőrségben a fehér ruhába öltözött Mária lányok is részt vettek.

A harmincas évek végén a német fasizmus előretörésének idején, magyar részről is megszegték a trianoni békeszerződés előírásait, és bevezették az általános hadkötelezettséget. Ezzel egyidejűleg a leventekötelezettség idejét 18 éves korig szállították le, hiszen az ettől idősebbeket már be lehetett sorozni a hadseregbe. A háború vége felé a nyilas hatalomátvétel után, a leventemozgalmat ténylegesen felszámolták. A még idehaza lévő, hadra fogható fiatalokat, KISKA (kiskatonai) alakulatokba osztot-ták be, és idehaza gyorsított fegyveres kiképzésben részesítették, hogy a harcokba mielőbb bevethessék őket. Solymáron Zappé Mátyás, frontot járt tartalékos altisztre bízták a KISKA fiatalok kiképzését, hogy utána a frontra küldhetők legyenek. Zappé Mátyás kezében, a kiképzés vége felé felrobbant a lőszer, egy karabély nyitott tárában és a kezét megsebesítette. Ennek következtében nem mehetett nyugatra az általa kiképzett fiatalokkal. Annakidején a falúban azt beszélték, hogy a sebesülés nem volt véletlen, valószínűleg öncsonkítás volt, hogy ne kelljen a frontra mennie. A kiskatonákat rövidesen nyugatra szállították, mintegy tíz nappal a szovjet hadsereg bevonulása előtt. Közülük többen nem tértek már haza. Egyesek nevei a hősi halottak emlékművén is szerepel.