1944 évi háborús emlékek

1941. június 22.-én Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Június. 26-án bemondta a rádió, hogy szovjet repülőgépek bombázták Kassát, s ezért Magyarország is hadat üzent. A győzelemhez szokott fasiszta hadvezetés gyors sikert remélt, s azt hitte, hogy még ez évben befejezi a szovjet hadműveleteket. Ez a jóslat azonban nem vált be. A magyar hadsereg nem volt téli hadműveletekre felkészülve, nem volt téli meleg ruházata, a hideg orosz tél beálltával, immár elkésve kezdtek nagy, meleg ruhagyűjtő kampányba, a harcoló katonák megsegítése céljából. Ez a segítség azonban már késő volt, a meleg ruha nélküli magyar hadsereg megszenvedte a szigorú orosz telet.

1942.- évben érkezett Solymárra az első hivatalos értesítés, hogy Uhl Ádám 1942. augusztus 20.-án, az orosz fronton hősi halált halt. A megrendítő hír pillanatok alatt terjedt el a községben, s mindenkiben nagy részvétet váltott ki. Pár nap múlva jött a következő értesítés, hogy Appel János, augusztus 18-án halt hősi halált. A szeptemberben érkezett hír Darmst ä dter János eltűnéséről értesítette a hozzátartozóit. Ezek azonban csak hivatalos értesítések voltak, de nagyon sokan vártak a szeretteiktől levelezőlapot, ami sajnos elmaradt, teljes bizonytalanságban hagyva a hozzátartozókat. Most már örültek volna az olyan levelezőlapoknak is, amit mások kaptak, s amin az írott szöveget a cenzúra részben olvashatatlanná tett, s csak a jó híreket hagyták meg. Egy ilyen cenzúrázott levél legalább bizonyította, hogy az írója életben van.

A háború folyamán 1942 évben 4, 1943-ban 7, 1944-ben 7, 1945 évben pedig 1 hivatalos értesítés jött, hogy valakinek a hozzátartozója hősi halált halt vagy eltűnt. A többi 41 katona sorsáról semmiféle hivatalos értesítés nem érkezett, de mivel a háború után, a fogolytáborok megszűnése után sem tértek haza, a sorsuk felől kétség nem lehet. Bizonyára ezek között lehetnek azok is, akik a Don menti sírokban nyugszanak.

A háború alatt a német fasizmus támogatása érdekében a Volksbund is éledezni kezdett. A tevékenységük elején énekkari és zenekari hangversenyek rendezésével igyekeztek szimpatizánsokat szerezni. Az emberek egy része ugyan elment ezeknek a népzenei hangversenyek meghallgatására, de a szövetségbe beiratkozó tagság száma nagyon kevés volt. Az erőszakosan terjeszkedő Volksbund tagság meg a velük ellenzéki elveket képviselő fiatalság között igen sok összetűzés volt, melyeknek néhányszor bíróság előtt is volt folytatása.

Drasztikusan változott a helyzet 1944. március 19-e után, miután a németek megszállták Magyarországot, s ezzel az országot hadszíntérré változtatták. Egyrészt a szövetséges légierő elkezdte Budapest és más magyar, hadifontosságú objektum bombázását, másrészről a németek elkezdték Solymáron az odahaza lévő tartalékos katonáknak, az SS kötelékbe való besorozását. Ehhez a sorozáshoz egyes aktív Volksbund tagok segítséget adtak a németeknek az otthon tartózkodó katonaköteles személyek felkutatásához. Az SS kötelékébe besorozott 205 személyből 67 nem vonult be, ezek bujkálással próbálták kivonni magukat a német egyenruha alól. Az így bevonultatott SS katonákat önkénteseknek tüntették fel. Sokan önként vonultak be a magyar hadseregbe, hogy a németek erőszakos bevonultatása elől kibújjanak.

Egy ilyen bevonultatásnak, és szomorú következményének magam is tanúja voltam. Mint Erdő utcai lakos felfigyeltem arra, hogy sok ember van az utcán s körülállnak egy német csukott fekete autót. Német katonák, kutyákkal a szomszédos kerteken átmentek a község széli gyümölcsös kertek felé. Kiderült, hogy az utca két 20 év körüli fiatalemberét, Horváth Mihályt és Baron Ferencet keresik, akik SS behívót kaptak, de a megjelölt alakulathoz nem vonultak be. Mikor megtudták, hogy az utcában azért jelent meg a német “fekete autó”, hogy a szökevényeknek számító embereket összeszedjék, mindketten, közeli szomszédok lévén, a kerteken keresztül igyekeztek elmenekülni. Persze a kutyás, fegyveres katonáknak nem okozott nagy fáradságot a csekély előnnyel rendelkezők elfogása, akiket rövidesen megbilincselve az autóba tuszkoltak és elhajtottak.

Az eset igen szomorú utójátékának is tanúja voltam. 1955-ben (a pontos időpontra már nem emlékszem) bejött hozzám, a vb. titkári irodába egy szakadt ruhás, igen sovány, megviselt ábrázatú ember, aki sírva mondta el, hogy most jött haza a fogságból, és a házukban nem találta meg a családját, abban idegen emberek laknak. Kérte a segítségemet, hogy mondjam meg, hogyan juthatna el a szüleihez. Mint régi utcámbeli embert és régi közeli szomszédot azonnal megismertem, - Horváth Mihály volt, akit szemem láttára annakidején a németek erőszakkal elvittek, és eszembe jutottak a bevonultatásának a körülményei is. Kérésemre elmondta, hogy a szovjet hadsereg fogságába került, ahol mint SS katonát kezelték, és mintegy 5 évet fogolytáborban töltött. (Az SS katona mivoltát senki nem tudta letagadni, mert azok karjára tetoválták a vércsoportjukat, hogy sebesülés esetén gyorsan tudjanak vért kapni, vagy éppenséggel egy másik sebesültnek vért adni.)

A szovjet fogságból való szabadulása után 1950-ben a magyar hatóságok letartoztatták, és kényszermunkára vitték a tiszalöki erőmű építésé-hez, ahonnan most szabadult. Eddig hiába irt haza levelet, választ nem kapott, de máshonnan sem volt információja, hogy Solymárról a lakosság egy részét, s a szüleit is, kitelepítették Németországba.

Mivel más lehetőségünk nem volt, adattunk neki a szomszédos bölcsödéből meleg ételt, és megfelelő összegű rendkívüli szociális segélyt, ami pár napos megélhetését, és a Németországba való utazás költségeit fedezte. Segítettük neki a Solymá-ron maradt rokonait megtalálni, akiktől megtudta szülei németországi címét, és akiktől az utazáshoz megfelelő ruhát is kapott.