Ringler Károly
(1906 – 1979)

Ringler Károly az 1950 - 70 - es években Solymár község egyik meghatározó személyisége volt.

Pár szót érdemel a Ringler család eredete is. Solymárnak egyedüli családja, amelynek eredetét a legrégibb időkig tudjuk visszavezetni, a családnál lévő német nemesi családi címtárból.

A XVI. században, Bajorországban élt egy Alexander Ringler nevű orvos, író, aki a Bajor kamara tagja volt, és Auresheimben (Würtenberg) halt meg. Az ő késői sarja: Ringler József a XVIII. század elején települt Magyarországra és Solymáron telepedett le. János nevű fiának (1775 - 1832) három fia született, akik közül a középső Márton (1811-1867) 1848-ban Solymárközség bírája volt. Az ő három gyermeke közül a harmadik, Ringler Fülöp (1846-1932) és felesége Milbich Borbála 12 gyermeke közül hetedikként születet János (1884-1974) kinek felesége Űberbacher Vilma (1884-1974) házasságából három gyermek született. Első gyermekük volt az említett Ringler Károly, aki Drezdában született.

A család Solymár községben igen népessé vált, 1938-ban Solymáron 11 ilyen nevű család élt. Egyébként a Ringler név, magyarosítások következtében Rétfalvi, Reményi, Kárpáti, Rétey és Gyűrűs nevű családokban is tovább él, de hogy e család vére a leányágon való leszármazás következtében hány ágban öröklődött, az már nehezen követhető.

Ringler Károly fiatalkorában apjával együtt igen könnyelmű, költekező életet élt. Európa sok országát bejárták, amire ráment a család birtoka; melynek központja volt az eredetileg korábban épített uradalmi majorsági épület a hozzátartozó kerttel és udvarral. (Ez a mai Pilisvörösvári u. 10 szám alatti magaslaton lévő kastélyszerű, épület, melynek a fele része, az ötvenes években a tűz martaléka lett)

Fiatalkori éveiből csak a költői vénáját ismerjük, költeményeinek maradékait a közelmúltban találta meg a fia a családi iratok közötti keresgélés közben. Ezek főként a külföldi utjai, valamint az ötvenes évek elején íródtak. Ezek ihletői az istenhit, a hazaszeretet, a szerelem, a honvágy, a háború végének borzalmai valamint a hadifogsága végének emlékei voltak. Közülük egy párat itt is megörökítek:

**************

Álmomban ölelkeztünk
És csókod oly édes volt;
Ébredve szomorkodtam.
Mert mind ez csak álom volt!

****

A haza!

Mi a haza! Egy szent fogalom!
Ismered e e szónak igaz tartalmát?
Idegenben magadra hagyván – hontalanul,
Bírnád e az élet súlyát?

Akármerre is vigyen utad;
Mindenüvé kísérjen öröm, boldogság;
De szegődne nyomodba –a nyomor a bánat,
Menedéket nyújt a hazád!

Az visszafogad kebelébe,
Mint a szülő megtérő tékozló fiát.
Hagyjad a csalfa délibábot s térj ölébe –
Szülőfölded ez és anyád!

A bolyongásodból visszatérve,
Megtörve csalódottan könnyel szemedben;
De mihelyt átléped hazádnak szent mezsgyéjét,
Új élet fakad szívedben!

Ember, soh'se keressed másutt,
Mint honodban a szerencsét, az örömet; -
Csak itt lehetsz igazán boldog e szent rögön, -
Amely a haza tenéked!

Solymár 1937.

* * *

Az én falum.

Tűnik az éj a nap sugárival,
Oszlatja a pára tengerét.
És szemem merengve áhítattal,
Szemléli vágyaim helyét!

E hely te vagy – falum, szülőföldem!
“Ahol nékem életem virult.”
Ahol az élettől fáradt lelkem,
Már számtalanszor felvidult.

Im' itt terülsz erdős hegy tövében –
S ott tűnik ki a tetők közül.
A tájnak szépségét emelve,
Templomod tornya – őrződül!

Ott kertjeid lombja alól fénylik,
Ezüstcsikként a kicsiny patak;
És muskátli ablakos házaid,
Szeretettel marasztalnak!

Tájad mely't oly szeretettel festém,
Ahol gyengéd kezek ápoltak;
Az mindenem, - s hozzá ifjúságom
Szép emlékei vonzanak!

Bár sodor föléd az élet engem,
T'án híred sem juthat majd felém;
De, mindenűvé kísér emléked,
mint felejthetetlen élmény!

Solymár, 1937.

Az álomkép.

Fáradt szunnyadozó lelkemre,
Súlyos álom telepedett;
S üldöz lángfénnyel irtó képe, -
Nyugalmat alig lelhetek.
“Két világnézet küzd egymással”;
Tűzzel. Vérrel borult már a határ,
És a halál –víg csontzörgetéssel,
Íme –nagy torát – büszkén üli már.
Borzasztva kisért'nek a rothadó hullák,
Bűzitvén, fertőzvén a tájat, a léget;
A hamvasztott, rombolt városok váltak –
A pompa sírjává, s őrzőül a bünnek!
Őrjöngve bolyong'nak az élők s nyomorultak,
A kapzsiságot temették már rég;
Keresve sem találnak egyebet a kínnál,
Oly fájdalmas lett a gyászos vég!
De szűnt az éj és szürkületből kelve,
R'ám köszöntött a hajnal enyhe világa;
Bár testem ébredt – de bódult lelkemet,
Szorongatta még az álom varázsa:
És íme végvalósult ezen szörnyű álmom!
Mi lesz velünk? Segíts rajtunk népünk Istene!”
Hisz borzalom a ma és mit rejt még a holnap,
Ha majd r'ánk tör – a bosszú féktelensége”!
De mind ehhez a véres számlarendezéshez –
Dölyfös elbizakodottságunk vezetett;
S ha majd a szűnő bajjal –ébred az új béke.
Éledjen bennünk ujjá – a szeretet!

Szombathely 1945.

****

Vágyakozás.

Álmomban ott jártam azon helyen
Ahová vonz gondolataim világa,
Szinte érzetem-ahogy' eltompult lelkemről
Tűnik a sötétség varázsa.

Feltartozhat'lan –erdőn s réten át,
/: Észre sem vevén a teremtés pompáját:/
mint a hegyi patak sebes folyása –
hajszolt, a vágyam az éjen át.

Igy vezetett utam -hegyről síkra:
Az erdők hűse mögöttem rég elmaradt –
S előtűnt utam célja, “melynek ablakiból –
Felém oly meghitt fényje áradt.

Szorongva osonok hajlékomhoz:
Az estasztalt körül üli épp' családom;
Kopogásomra nyiluk az ajtó, - s ujjongva –
Borult karjaimba –asszonyom!

S belépve ölelem gyermekeim,
De im' belém mart a valóság keserve,
Mert hisz' a szörnyű ébredés visszataszított,
Ismét e sötét jelenbe!

Tovább folynak szomorú napjaim;
Ki tudja, megbocsájtatik e a rabnak!
Él e még nőm és gyermekeim? –
Vagy hazámnak –nevezhetem e otthonomat?

Válnának végre álomképeim –
Valósággá, múlnának szenvedéseim!
Akkor, érted hazám, ismét fellobbannának –
Soh'sem elhaló érzéseim!

Szvertlovszk 1946.

Ringler Károly 1946 szeptemberében, a solymári búcsú napján érkezett haza szovjet hadifogságból.

A háború alatt a József utca 26 számú épületben katonai egyenruha varroda működött, mintegy 100 alkalmazottal. Ez az üzem a háború végén megszűnt. Amikor Ringler Károly hazajött, az üzem megmaradt gépeivel, és annak a helyén kesztyű varrodát szervezett, a régi dolgozók köréből. A varrodának pár évig a vezetője volt. Közben kevés földjén gazdálkodott.

A termelőszövetkezeti mozgalom szervezése idején, amikor 1953-ban a Dózsa MGTSZ vezetőségét leváltották, a tagság akaratából Ringler Károlyt választották elnökké. Ezt a tisztséget 1957-ig töltötte be. Addigra a kilépések, a helytelen politika következtében a szövetkezet legyengült, és az élére kormánybiztost neveztek ki.

1957-ben, az erre vonatkozó rendelet hatására elkezdte Solymáron a Takarékszövetkezet szervezését. Házról – házra járva 175 tagot szervezett be, akik 1958 elején kimondták a Solymári Takarékszövetkezet megalakulását, a tagság a szövetkezet elnökévé választotta. A székházuk a községháza melletti régi bolthelyiségben volt, ahol a tagság száma egyre növekedett. Pár év alatt Nagykovácsi, Üröm, Pilisborosjenő és Budakalász községek is csatlakoztak a Solymári Takarékszövetkezethez, mely annyira megerősödött, hogy saját székházat épített, ami 1970-ben készült el.

Központi intézkedésre a Solymári Takarékszövetkezet 1977. évben egyesült a Pilisvörösvári Takarékszövetkezettel, amely ugyancsak több községet foglalt magában, s ma már 16 községre kiterjedően az ország egyik legjobban működő ilyen intézménnyé vált. Az új Szövetkezetben az akkor már 70 éves Ringler Károly vezető helyettesként tovább tevékenykedett.

Ringler Károly a tanácsok megalakulásától jóformán megszakítás nélkül Solymár község tanácsának tagja, több cikluson át a végrehajtó bizottságának is tagja volt. Solymár képviseletében tagja volt a Budai Járási Tanácsnak. Mint Solymár képviselője résztvett a Pilisborosjenő és Vidéke Földműves-szövetkezet vezetősége munkájában.

Közel negyed évszázados munkássága jelentős hatással volt ebben az időben Solymár fejlődésére.